Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

Az egy nyájat őrző pásztorok adták a pásztortársadalom legkisebb egységét. Egymásra utaltságukban nagy rendet, fegyelmet tartottak, akár egy családban. A természetelvű fegyelem őszinteséget és feltétlen engedelmességet parancsolt a (rang)idős iránt. Demokrácia helyett tehát átlátható engedelmességi viszonyok, ugyanakkor a közösségen belüli hatalommal arányos felelősség vállalás jellemezte őket. A kisközösség öregje, illetve vezetője a számadó (bacsu), aki régebben még az életével is felelt a rábízott állatokért. Bár ő a vezető, neki engedelmeskedik mindenki, ironikusan mondja: „Hat bojtárnak vagyok fejedelme, így csúfolnak: gazduram űkelme!" A számadó nős, családos ember, de az év nagyobbik részét fogadott családjával tölti, a beosztott bojtárokkal, és ekként gondoskodik róluk. A rangsorban utána következő öreg-, vagy számadóbojtár szintén általában családos és némi otthoni vagyonkával rendelkezik. A bojtárok katona idő előtt álló nőtlen legények. A kisbojtár és a tanyás gyerekemberek. Könnyű észrevenni, hogy a felsoroltak szerint több generáció él folyamatosan egy munkaközösséget alkotva együtt a pásztorközösség alapjában. Nem kell mondanunk, hogy a tudás átadásának lehető leghatékonyabb közegét láthatjuk ebben, mégpedig írott szó nélkül, és mindig a gyakorlatban próbára tehetően. Ha ez nem így lett volna évszázadokon át, akkor mára teljes feledésbe merül sajátos állattartó kultúránk. A rangsor, mint ahogy írtuk, a bérekben is kifejeződött. A napi legeltetést a bojtárok a számadó beosztása szerint végezték. Csak a tanyás dolga tért el, hiszen ő csinált mindent, ami nem legeltetés volt. O tehát a kiszolgáló személyzet.: főzött, mosogatott, vitte a többiek után az ebédet delelőre, őrizte a tüzet a vasalóban, szedte a szárazganét, hogy legyen mit meggyújtani másnap is, a késő őszi legeltetéskor táplálta a tájékozódó funkciót ellátó „pásztortüzet", és így tovább. A hagyományos pásztorrendet az Állami Gazdaság idején bomlasztották meg. A régi hozzáértő pásztorokat ugyan nem tudták nélkülözni, de már határozatlan időre kinevezve, mint egy gyári munkásként alkalmazták őket. Minden megváltozott. A számadóból lett a brigádvezető, akinek az agronómus parancsolt, nevezték egy időben farmvezetőnek is. O továbbra is öszszefogta a szakosított, bojtár szerepű beosztottakat: a szarvasmarháknál az elletős-, anya-, fejős- és bikagulyásokat, a lovaknál a lovászokat, ménkezelőket, csődörösöket, a juhászatban a juhhajtókat, fejeskor a cangahajtókat; a sertéseknél a fiaztatós, vagy kecces-, tenyészkanos és meddős kanászokat.