Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

Az összetetten jó tulajdonságok a XX. századra széles körben elterjedtté tették a puszta új-régi lovát, mert az uradalmi fogatoktól a paraszti munkáig mindenre alkalmas volt. A gyorsjárású, hosszúcsüdú változatokat a parádés kocsik elé és nyereg alatt, terepbejárásra alkalmazták, a keményebb kötésű rövidebb lábúakat a paraszti munkákban. A nóniusz további történetéről már részletesen írtunk, egészen a napjaink génmegőrző vállalkozásáig. Ennek kapcsán azonban e helyen néhány elgondolkoztató tényre érdemes felhívni a figyelmet. Mint láttuk, a sziki nóniusz kialakulásához elég volt szigorúan véve fél évszázad tenyésztői munka, no meg a sajátos természeti környezet hatása. Ami tehát ilyen — biológiai értelemben - gyors tempóban érezteti hatását, arról nehezen lehet elképzelni, hogy kizárólag gén-megőrzéssel örökké úgy is marad. Ahogyan a magyar szürke kitenyésztésében fontos szempont volt az összetett gazdasági haszonra való törekvés, úgy a nóniusz esetén a tulajdonságok megőrzése sem történhet másként, csak az eredeti szelekciós szempontok folyamatos fenntartásával. Mindezt tenni kell úgy, hogy ma már sem tüzér lóra, sem rövid nyakú huszárlóra, de még tömeges könnyű fogatosra sincs igazi piac. Ha tehát a nóniuszt tényleg olyannak akarjuk megőrizni, amilyennek világhírét köszönhette, akkor nem tehetünk mást, mint a tartási körülmények konzerválásán túl, az eredeti szelekciós szempontokat is folyamatosan érvényre juttatjuk. Ezért különösen nehéz az a szerep, amelyikre a Génmegőrző Kht. és néhány elkötelezett magántenyésztő napjainkban vállalkozik. A szamarat a Hortobágyon a juhászok és a dohánykertészek tartották. A dohányosok vízhordásra használták, meghizlalva pedig levágták. A juhászok tergenyés szamara elsősorban gúnyahordó, tehát a szükséges ruhákat, felszerelést, egyszóval a juhász teljes eszköztárát viszi. Ha csengő szólt a nyakában, akkor vezérürü helyett is jó volt, mert a nyáj követte jártában. Ohaton az 1950-es években felmerült a szamár törzstenyésztésének ötlete. Az alapot 11 háborút átvészelt szamár jelentett. Ezek közt volt 3 db „kis magyar" és egy pár „Krisztus szamár" is, a többi olasz származék volt. Az öszvér a hegyvidékek kedvelt háziállata, a Hortobágyon haszoncélú tartásával soha nem foglalkoztak.