Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)
Pusztai legeltető állattartás
A hortobágyi racka juh Hazánk legnagyobb tenyésztési hagyománnyal rendelkező juha a hosszú, fürtös fedőszőrű, pödrött szarvú racka, melyet a Hortobágyon „riskásnak" is hívnak. Tartásra az összes fajtatársánál igénytelenebb, betegségekre nem hajlamos, és a Hortobágy szélsőséges körülményeihez jól alkalmazkodott. Sokszor a teleket is fedél nélkül vészelte át. Fontos tudnunk, hogy a kárpátmedencei és az etelközi állatcsont leletek (azonos) megoszlása alapján a juhhúsfogyasztás messze nagyobb arányú volt, mint napjainkban, sőt az összes háziállat közül a legnépszerűbb. A mért eloszlás-százalékokkal több száz éven át azonosak a pusztai állattartás fajmegoszlásainak arányszámai! A (belterjes húscélú) sertéstartás növekedése csak a XX. században billenti fel az évezredes szokást. A racka több változata, közelebbi és távolabbi rokona ismert. A hortobágyi fajtát (Ovis strepsiceros hortobagyensis) főként az Alföldön, de a Bakonyban is tenyésztették. Fő ismertető jele a V alakú egyenes állású, pödrött szarv. Igazi magyar juhnak ennek sárgásbarna pofájú vagy a tiszta fekete változatait nevezték a pásztorok. A debreceniek a fehér rackát, a böszörményi gazdák a feketét tartották szívesebben. A származás kutatás ügyében a szürke marhánál tapasztaltakat szinte szórói-szóra megismételhetnénk, egészen a Hankó-féle egyértelmű őseredetiség állításától a szokásos „átvettük, eltanultuk" ferdítésekig. Az őshonosság cáfolatára a csontleletek elemzéséből a kisebb méretet, és a szarvállás különbözőségét szokták érvként felhozni. Ha a lónál, szarvasmarhánál egy-egy új karakter kialakításához elég fél évszázad, akkor a jóval szaporább juhoknál hogyne volna szintén elegendő! Éppen ezért, csak ismételni tudjuk a számunkra egyedül elfogadható állítást, miszerint: mindegy, hogy milyen volt az „eredeti" magyar juh, egy biztos, természetében, tűrőképességében és tartási igényeiben nagyon is hasonlíthatott a hortobágyi rackára. A testméretek növekedésére pedig a közép-ázsiai sovány legelőkhöz képest egységnyi területen húszszor akkora állatállományt eltartó kárpát-medencei adottságok bőven elegendő magyarázatot adnak. A rackának ismert egy erdélyi változata, továbbá a cigája és a curkán, a Kárpátok keleti lejtőiről. A hortobágyi juhtartásban - ellentétben a marhatartással - minden nehézség ellenére, jelentős fajtaváltást tapasztalunk, amikor 1830-ban megjelenik a