Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

repíti gazdáját - egyaránt jogunk van feltételezni. Lótenyésztésünk akkoriban jóval magasabb szinten állt az Európában általánosnál, hiszen mi exportáltunk oda, és nem fordítva. A korabeli feljegyzések gyakorta megrendezett lóversenyekről szólnak, ezek késői utánérzete a manapság ezer éves álmából föltámadó lovasíjászat. Táltosló hagyományunk igen gazdag, és a finnugor népek körében nyoma sincs. Alapmotívum a rejtett kincs, tehát mindig a legárvább, félrecsapott gebéből lesz a táltos, ha arra érdemes emberrel találkozik, aki meglátja benne a rejtőzködő erőt. A másik, hogy a táltos állapot eléréséhez áldozatokon keresztül vezet az út. Külön szólnunk kell a még a XX. század elején is föllelhető székely lovakról, hiszen a Hortobágyot illetően sokszor találunk utalást használatukra. Ma már származásuk homályba vész, de a legvalószínűbb mégis az, hogy egyedül a török időket okos politikával átvészelő Erdélyben élhette túl a honfoglalás kori ló valamely alaptípusa a történelem viharait. Ezt bizonyítja a gidrán, mezőhegyesi és kisbéri fajták kezdeti kanca állományában fellelhető alkalmazásuk, tehát akár a nóniusz ereiben is ott csörgedezhet néhány cseppnyi ősi vér. Meg kell jegyeznünk, hogy az 1600-as években megindult angol telivér tenyésztés kanca állományában szintén volt magyar eredetű. A magyar ló hírneve az egész középkorban folyamatosan jó, Mátyás idejében fontos export cikk, de a török időt leszámítva máskor is keresett állatunk. Bertandon de la Broquiere, aki 1432-ben hazánkon keresztül utazott csodálattal ír a magyar lóról, különösen az erdélyi völgyek közt nevelkedett székely lovakról. A lótenyésztés hagyománya sokáig nem választ külön urat és szolgát, az igényesség az alsóbb néposztályokra is jellemző. A kun, a tatár és a török egyaránt nyomot hagyott ide hozott, vagy itt maradt lovaival, de az igazi változást a XIX. század Széchenyi által felkarolt lótenyésztése hozta. Bár a nóniusz fajta születése a napóleoni háborúkból osztrák hadizsákmányként ideszármazó anglo-normann fedező ménre utal, alapvetően a folyamatos angoltelivér és arab cseppvér keresztezés folytán válik a XIX. század sokhasznú, és ezért széles körben terjedő lovává. Ekkorra a lótenyésztés államilag fölkarolt tudatos tevékenység, az összes, ma már magyarként jegyzett fajtát illetően. Az egyik nagy központ a mezőhegyesi ménesbirtok, ahonnan a debreceni nóniusz első egyedei is származnak. Ugyanakkor - és mint láttuk nem ok nélkül - a debreceni és a környékbeli gazdák továbbra is az erdélyi csikót tartják a legjobbnak és a gazdasági szakirodalom a „parlagi", vagy