Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Pusztai legeltető állattartás

„javítatlan parasztlovat" a XVIII-XIX. században még önálló fajtaként tartja számon. A kettő közt egyértelműen meg volt a kölcsönhatás, így a fenti megfogalmazás nem értékítélet. Aztán Győrffy ehhez a megállapításhoz hozzá teszi, hogy „már az is korcs", Ecsedi szerint pedig a sokféle keresztezés folytán a debreceni pusztákon olyan apró, lompos, borzas szőrű lovacskák találhatók, amelyek kísértetiesen hasonlítanak a közép-ázsiai lovakhoz. Csak hát tény, hogy a korabeli fuvarosok és csikósok, gulyások ezekkel a „macska" lovakkal csodákat tudtak művelni. A XIX. század végi közlések szerint ilyen lovakból állt a debreceni gazdák ménese. (Fenntartásokkal kezeljük tehát a források értékszavait...) A korabeli tartás jellegzetessége, hogy ezen igénytelen lovak csikói nemegyszer a szabad ég alatt, a havon jöttek világra, és négy éves korukig emberhez nem szoktak, nem ismerték a kötőféket, sőt az anyakancákra sem került nyereg soha! A félvad külterjes tartás következménye kétirányú: az egyik nyilvánvaló hatás a természetes kiválasztódás törvényeinek szabad érvényesülése, a vasegészségű példányok fennmaradását eredményezi, minden esztétikai megfontolást másodlagossá téve. A másik, hogy az ilyen lovak befogása és eredményes tanítása különleges tudást feltételez a korabeli csikósoktól. A Város vezetése azonban be kellett, hogy lássa, az időközben gyors fejlődésnek induló nyugati lótenyésztés eredményeivel minden praktikuma ellenére, ez a lovacska nem lesz versenyképes. Piacképes törzstenyésztésre volt tehát szükség. A XVIII. század végén az állam a katonai (remonda) lótenyésztést támogatta, és a királyi biztos a városi elöljáróságot is erre buzdítja rendeletében (1785). A fajtareformra több kísérlet történik, előbb Pesten vásárolnak 60 darab jóvérű kancát, majd 1828-ban spanyol vérvonalakkal próbálkoznak. A sikeres eredményekre még évtizedeket kell várni és csak 1885-ben kezdődik a méltán sikeres sziki nóniusz története, amikor a mezőhegyesi állami ménes nóniuszai megjelennek a Pusztán. A szabadtartás és a „röghatás", tehát a helyi legelők ásványi anyag és tápanyag összetétele, valamint a helyi mikroklíma már néhány évtized alatt éreztette a hatását, és a sziki nóniusz, mint elismert fajta kialakulásához vezetett. De arról se feledkezzünk meg, hogy az induló állomány válogatott kancái közt ott volt az „eredeti" magyar ló is! A végeredmény szerint a kisebb termetű sziki nóniusz erőben, kitartásban, és egészségben felülmúlta mezőhegyesi fajtatársát.