Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

A Hortobágyi Állami Gazdaság és utódai

nem io éves vegetálás után 2002-ben bezárta kapuit. A jól felszerelt vágóhíd más munkára alkalmatlan, így ott áll ma is olasz tulajdonosa kénye-kedvére kiszolgáltatva - kihasználatlanul. A juhtenyésztés minden átmeneti visszaesés ellenére a Hortobágy legeltető állattartásának legbiztonságosabb ágazata, és most már a fennmaradásáról a „magatarti juhászok" gondoskodnak. A nagy múltú szabadtartású sertésnevelés mindig a birka után következett. A Tisza szabályozása után azonban a természeti körülmények nem kedveztek már annyira, hiszen a harasztos, dagonyázásra alkalmas sertéslegelők mérete erősen megcsappant. így a debreceniek 44 sertésnyájából csak egy legelt 1943-ban szabadtartásban. Az igényes tartást követelő „húsdisznó" fajták: az angol yorkshire és berkshire (népi kiejtéssel: „joksi") már a két világháború közt kezd elterjedni a paraszti gazdaságokban. Ezek a pusztai tartástól inkább lesoványodtak volna, tehát szóba sem jöhetett a kihajtásuk. A történet tehát a sertést illetően is hasonló: csak az eredeti mangalica bírja a hortobágyi tartást. Az Állami Gazdaság ohati telepén a sertés törzstenyészet kezdetben nem lehetett más, mint szintén a mangalica. Három telephelyen: (Kecskés, Sóskás, Ohat) folyt a sertésnevelés, melynek a hagyományos pusztai tartáshoz sok köze nem volt. Az ohati mangalica nemesítőjét Anker Alfonzt idézve: „legelőink inkább sertésjártató jellegűek". A sertés kutricákban fialt és telelt. „Nem szerencsés, ha a legelőn fial, mert az anya ösztönösen visszavágyódik a fialás színhelyére. Csak baj van vele." A tenyészdisznók a betegségmentes brucella-telep hodályában teleltek. Az árú-süldőket a Nagymajorban hizlalták, és az összest takarmányozták, mondván: a legelő csak arra jó, hogy „kifutkározza magát" a disznó. A 60-as évekre a növényolaj termékek megjelenésével a zsírfelhasználás országosan csökkenni kezdett, ugyanakkor a viszonylagos élelmiszerbőség („gulyáskommunizmus") erősen emelkedő hússertés-termeléssel volt fenntartható. Ez megpecsételte az üzemi méretű mangalica tartás sorsát. Meg is szüntették a vágóállat előállítást, csak a génmegőrző állomány maradt. így csökkent az 1953-as 5145 darabról (ebből 650 anyakoca) néhány száz darabra a mangalica állomány. A nagyüzemi baromfitenyésztés céljait az Ohaton létrehozott fehér magyar tyúk és bronzpujka, az Elepen működő Lenghorn, és a Borsóson létesült Rhode-Island nemesítő és tenyésztő telephelyek szolgálták. A Hortobágyon