Papp József: Hortobágy (Magyar Néprajzi Könyvtár, Debrecen, 2008)

Debrecen és Hortobágy

191 i-ben újra fellángolt a hasznosítási vita. A város vezetése a nehéz anyagi körülményekre hivatkozva 12 ezer hektár bérbeadását határozta el, amivel a gazdák többsége nem értett egyet. Fellebbezésüket azonban a Minisztérium elutasította, aztán az első világháború kitörése ezt a kezdeményezést is elsodorta. A nagyállattartó kultúra, a klasszikus pásztorkodás hazájában a Puszta és az ember közt mindaddig fennállt az egyensúly, amíg ezt valamilyen idegen tényező, külső beavatkozás nem veszélyeztette. Ha volt is rendkívüli aszály, azt néhány év alatt kiheverte az ember és a táj egyaránt, és minden ment tovább a maga megszokott sok évszázados útján. A Tisza szabályozása is külső beavatkozás volt, mégpedig nem is akármilyen, hiszen mértéke az egész Hortobágy vízháztartására kihatott. A debreceni gazdák ellenezték az egészet, - ma már tudjuk, hogy jogosan. Sőt, már a XIX. század végére megszaporodtak a félelemre okot adó változások. „A Tisza szabályozása óta a hortobágyi szikes legelőföldünk az árvíz által meg nem termékenyíttetvén, évről évre használhatatlanabb lesz, s gazdaközösségünk kedvező időjárás mellett is legföljebb csak júliusig tarthatja ott jószágát, s az ott egykor dús legelőföld már júliusban teljesen kopárrá válik, s rajta a jószágok elegendő táplálékot nem találnak" - panaszolják a debreceni gazdák, A gazdák pontosan fogalmaztak: nem csak a víz elmaradásában látják a baj okát, - különben is kinek hiányzik a Petőfi által megírt rónán átvágtató veszedelem, - hanem a víz által hozott termékeny iszap hiányával magyarázzák a legelök idő előtti tönkremenetelét. A századfordulói város azonban az anyagi javakat építkezéseivel éli föl, és a nagyarányú öntözési tervek - 30 ezer kat. hold (!) - sokáig csak tervek maradnak. Végül 1913-ban 3 ezer hold átengedésével a Fölművelésügyi Minisztériummal szerződést kötnek egy kísérleti öntöző rendszer létesítésére, ami majd kiindulási alapja lesz a halastó programnak. Több mint fél évszázadnyi ötletelés után a halastó terve volt az első ígéretes gondolat, hiszen egyedül ez nem zavarta a hagyományos pásztorkodás világát. Már csak azért sem, mert olyan helyek hasznosításáról volt szó, amelyek a nagyállattartás számára hasznavehetetlen mocsarak, lefolyástalan pangó vizek, tehát a Csúnyaföld. Az építkezés 1913-ban kezdődött, és az első világháború után fejeződött be. Ugyanakkor 1916-ban megkezdődött a haltenyésztés. Az anyagi gondokkal küzdő város a végén a Budapesti Haltenyésztő és Halkereskedelmi Rt.-nek ajánlotta a fel, így az Rt. fejezte