Juhász Imre: A Bocskai István Múzeum négy évtizede 1958-1998 (Hajdúszoboszló, 1999)

Tartalom

Olyan időszakot élünk sajnos, amely nemigen kedvez a művészeteknek sem. Nem könnyű manapság arról szólni, hogy önbecsülésünk és megítélésünk azon is múlik, hogy létrehozunk-e maradandót: szobrokat, épületeket, könyveket - egyáltalán műalkotásokat. Vajon hol tartanánk ma, ha az ember mindig csak azt tette volna, ami a létfenntartásához elegendő? tisztelem és becsülöm a haszoneivűséget, ha akarnám, sem tudnám kikerülni parancsait. Annyit azonban bizonyosan állíthatok - történelmi tapasztalatok alapján is-, hogy a haszontalannak látszó lehet hasznosabb, a napi használatra szántnál. Tisztelt Művészetpártoló Közönség! Nem akarom megkerülni a művészetek - köztük a festészet - támogatásának a kérdését. Az igények, a kívánságok listája közismert. Döntő többségét jogosnak is tartom. Picasso ugy fogalmazott: „Ha az embernek van mondanivalója, ha ki akar fejezni valamit, akkor előbb-utóbb mindenféle alázat elviselhetetlenné válik. Az ember legyen elég bátor, hogy vállalja hivatását és hogy a hivatásából éljen." Tisztességgel meg kell mondani, hogy az ország ma anyagilag alig tud többet tenni a művészekért. A pénzszűke esztendeiben a művész áldozatvállalására is nagy szükség van, de ez önmagában kevés. Úgy vélem, meg kell találni azokat a pótlólagos erőforrásokat, amelyekkel igényes, a közösséget szolgáló és a művész hitvallásának is megfelelő alkotások születnek. Jó lehetőséget kínálna erre a helyi mecenatúra újraélesztése, a városok, nagyobb községek lakóinak önkéntes támogatása a művészek számára. E tekintetben a térség már szép példát mutatott: a hajdúböszörményi művésztábort nem kevés áldozatvállalással évtizedek óta fenntartják. Ez pedig felveti a művész elkötelezettségének újragondolását. Korábban a hatalom szinte megkövetelte a művészek politikai elkötelezettségét. A megbízhatóság volt az értékítélet egyik legfontosabb szempontja. Sok művész - jelentős teljesítménye ellenére - háttérbe szorult, kikerült a művészeti közéletből. Azért szenvedtek hátrányokat, mert megnyilatkozásaik, alkotásaik nem egyeztek a hivatalos állásponttal, vagy éppen mást hallottak ki belőlük a kultúrpolitika irányítói, mint amit szerettek volna. Nincs szükség ilyen kultúrpolitikára. Az alkotások értékét a művészi, esztétikai szempontok döntsék el. Ez legyen az elismerés alapja is. Miskolczi László és Cseh Gusztáv kiállítását ezeknek a gondolatoknak a jegyében nyitom meg, és ajánlom, tekintsük meg közösen a képeket. ' A KIÁLLÍTÁST MEGNYITOTTA: DR. SZŰRÖS MÁTYÁS, A MAGYAR KÖZTÁRSASÁG IDEIGLENES ELNÖKE (1989) (BIMA., 2599-90) 74