Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

IV. kötet

nekem dolgoznak. A ház homlokzatát újra festettem, igen ízléses krém és barna színnel; olyan friss, mint a tizenhat éves diák. Két szobámat is kifestették, nagyon szépen: csontszín és arany keretek; az ajtóm sárgásbarna; új íróasztalom szinte. Kezd a szobámnak stílusa lenni. Akik most látják a régi után: elcsodálkoznak: be gyönyörű. Különösen az asszonyok. (...) Míg kint az utcai fronton döngött a kalapács és omlott a malter: én bent, betakart ablakú félsötét szobámban, egy ingre vetkőzve írom Futó bolond c. regényem első kétszáz lapját. Azonkívül, párhuzamosan, fordítom D'Annunzio Alcyone c. pompás verseskönyvét, Ternay Kálmán olasztanító tanártársammal. O nyersen, szóról szóra lefordít minden verset, én formába öntöm, szóval újra költöm, mint ahogy Ady fordította Lédával Baudelaire, Verlaine és Jehan Rictus

236 néhány költeményét. D'Annunziót megszerettem: jobb költő, mint regényíró. (A tűz is költemény, azért olyan szép.) Lírai sodra van, sokszor áradozó, szavainak vízesésszerü a zubogása, de mennyi szépség bennük! És hogy imádja a Természetet, a Tengert, a Napot, a Földet, az Eget! Duse Eleonóra volt ez időben a szerelme, Hermione néven ezt a nagy művésznőt énekeli sok versében. Olyan művésze az olasz nyelvnek, mint én a magyarnak. Találkoznunk kellett. Van néhány hatalmas, pogányszépségű költeménye is: A szarvas haldia, A kisfiú, A tömlő. Ezekben próbáltam vele egyenlő rangú fordítóvá nőni. De kisebb képei, szonettjei talán még tökéletesebbek, pl. A tritonl Nagyszerű. Szeretem. Ez igazán kezemre esett. Addig-meddig, megtanulok olaszul a fordítása közben. Két regényemet legépeltettem és névtelenül elküldtem a Révai Testvérek Jókairegénypályázatára . Melyiket? - Nem mondom meg. 1932 májusában, hősök napján, én is mondtam beszédet a debreceni Reáliskola 22 elesett diákjának a márvány emléktáblája előtt. Az iskola előcsarnokában. Ezt a kis beszédet ott rögtönöztem, a tanári szobában, mert nem én voltam a kijelölt szónok. Az igazgató. De az igazgató, akkor délelőtt, rám bízta. Kutyafuttában ütöttem össze ezeket a gondolatokat: Fiúk! Huszonkét debreceni reálista diáknak, a világháborúban hősi halált halt katonának az emlékét idézem előttetek, a hősök napján. Hős az, aki a legdrágábbat: egyetlen életét áldozza föl másokért. Hősök hőse az, aki hazájáért áldozza fel egyetlen életét. Ezek a fiúk szegény hazánk védelmében estek el. Méltók a legnagyobb emberi dicsőségre. Mi a legnagyobb emberi dicsőség? A halhatatlanság. Hogy tehetjük ezeket a halottakat halhatatlanokká? Ugy, hogy nemzedékről nemzedékre, 236 Jehan Rictus (1867-1933).