Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
I. kötet
Leírhatatlan lelkesedéssel olvastam végig Nansen „Éjen és jégen át" c. munkáját 161 . Amit ez az ember hű társával, Johansennel megtett az északi szélesség 86. fokáig: hőstett! Micsoda akarat lobogott ebben a norvég férfiban! Úgy irigylem! Úgy csodálom! Mintha gyermek volnék és Bőrharisnya kalandjait követném visszafojtott lélekzettel. Ez az akarat-ember, akinek a típusát rajzolgatom én halálomig. Az én hőseim, parányi voltukban is, óriások, mert az akarat fegyverével vívják meg csatáikat. - Észak pedig háromszorta jobban csábít, mint csábított eddig. Azt kiáltom ma is: ha eltunyulunk, hajrá, fel észak felé! Az emberiség számkivetettjeinek az volna legfelségesebb önbüntetésük: hogy az Északi-sark eléréséért áldoznák erejöket, esetleg életöket. Igaz, hogy csekélység az egész álom. De Nansen, a kemény Nansen is azzal fejezi be munkáját: „De mi értéke is volna életünknek, ha nem volnának álmaink!" Lelkemből szóltál, te északi ember! (dec. 29.) (...) Szilveszter éjszakáját Madai Gyulával, Bodor Aladárral, egy nagy tál tojásos kolbásszal, egy liter jó borral, meg Ady Endrével virrasztottam át. Adynak Vér és arany c. új kötete sajátságos, mély, szomorú dolgok fekete pantheonja. Sokszor úgy zokog a lélek ebben a tönkrement emberben, hogy eláll a lélegzetünk. Az egész kötetnek olyasforma hatása van rám, mintha fekete nagy hajó úszna fekete tengeren; s a fekete hajóból halavány mély lilaszínek, itt-ott egy-egy bíbor sugár rivallana elő. A homo moriendus 162 gyászát magyar költő szebben és igazabban ezer éve lent az első Bokrétában. A kötetből adott Gyulainak, aki mikor „meglátja alatta az ajánlást: Jászai Marinak... - mérgesen asztalra dobja a könyvet, összeráncolja szemöldökét, zsörtölődő, recsegős hangján annyit mond: Ejnye, barátom... hogy lehet verset írni egy ilyen nőhöz. El nem olvasta egyetlen sorát sem. Ez akkor engemet nagyon meglepett; nem értettem Gyulai haragját. Csak később tudtam meg, hogy a Budapesti Szemle nagyon kíméletlen kritikával kísérte Jászainak (...) Elektra-alakítását, megrótta illetlen testtartásáért, ahogy hátat fordítva térdepel a közönségnek, a halottas amphorát ölelgetve. Gyulai Pálnak sok kellemetlensége volt e miatt a kritika miatt, majdnem párbajt kellett vívnia Jászai egyik tisztelőjével. (...) Ezt a jelenetet később megírtam Szegény magyarok című regényem második kötetében. Valószínű, hogy Jászai is olvashatta, mert nem tudom másképp megmagyarázni egy olyan tettét, amely rám nézve sértő, amely rosszulesett volna, ha idejében tudom meg. (...) Tudniillik 1908-ban elküldtem Jászainak a Sámson című elbeszélő költeményemet (...) Én persze azt hittem, hogy az én Sámson könyvem ott díszeleg a nagy tragika asztalán. Meglepődve hallom ezelőtt néhány hónappal, hogy valamelyik református papnak a birtokában van az én Jászainak dedikált Sámsonom. Hogy kerülhetett a kezébe? Hiszen akkor Jászai még élt! - Kiderült, hogy valami pesti antikváriumban bukkant rá, ott vette meg. (...) a Sámson írójára meg kellett valamiért haragudnia. Rám másért nem haragudhatott meg, mint hogy a Gyulaival való jelenetemet egyik regényemben fölhasználtam." (Oláh Gábor: Jászai Mari. é. n. - kézirat - DIM) 161 Fridtjof Nansen: Éjen és jégen át. Ford. Brozik K., Bp., 1897. 162 Halandó ember.
