Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

tának - ki utolsó ízéig erős magyar, kinek szavában benne van minden, ami a magyart jellemzi: erő, tűz, dac és rettenthetetlen bátorság, szelídség, nemes büszkeség, szeretet és izzó gyűlölet; ennek a poétának, akit én bámulok és csodálok, mert benne látom még betűiben is az alföldi magyar izmos nyakon ülő dacos, okos, büszke fejét; ennek a poétának, akit ideálomnak választottam, akinek tollából lesem a szavakat, akit nem adnék oda az Ady táborának minden cifra, érdemjeles hadfiáért, ennek a poétának sok olyan sora van, melyből egyetlenegy jelző nélkül is többet mond, mint amazokéból egy egész kötet! És azért mégis poéta, mégis új és igazán magyar! Az én szememben eltörpül mellette a jelzők összes trubadúrja, mint sziklaszáli fenyő mellett a földre lapult futóka indája. S ha módomban állana, szívesebben írnám alá egy poémája alá a nevemet - melyre kárhoztató ítélet zúgott az »Új«-aki tüdejéből, mint emezeknek minden dicsérettel elhalmozott összes kötetének!..."

147 Tisztelt közönség! Az ifjú poéta, kinek nevét babér koszorúzta verseiről már nagy földön ismerik; kinek jelzői ágyúgolyóbisok - melyektől gyakran őfelsége, az Értelem is földre hull -; az ifjú poéta, ki minden ízében magyar, csak nevében rumuny; ki igazán tud szeretni és gyűlölni; kinek versei alá Szabó István szíves örömest írná nevét az ifjú poéta: En vagyok! O, szent Szerénység! borítsd el piruló orcádat rózsaszín fátyollal, hogy egy hű fiad ilyen mostoha lett hozzád! Te pedig tapsolj és hahotázz, pöffeszkedő Hiúság, ó, ürességek üressége! Hej, a kutyafáját, ha megkapnánk a fizetésünk 200 forinttal való felemelését, jövő nyáron alighanem a Szajna partján nézném a Göncölszekeret! Vonz, hí, csal, csábít Párizs! Párizs, ez a ragyogó modern asszony, akinek több a szeretője, mint a haja szála! Belevetném magamat a gall tréfák és gall művészetek árjába, s talán ragadna valami rám, keleti vad magyarra. Szeretném látni Itáliát! A tengert! Levetkezném magamról ezt a három-négy esztendős lárvát, amit a debreceni por 147 Szombati Szabó István álláspontjának megértéséhez érdemes még néhány gondolatot kiemelni. Szombati a „jelzőkből álló [új] költészet"-et rendszerint undorral dobja el az „undorító jelzők s rikító szavak, érthetetlen kifejezések miatt". „Nagyon tévednek tehát az Ady hadseregébe tartozó hadnagyok és tizedesek, akik azt hiszik, hogy csak úgy alkothatnak szépet és jót ez irányzat követői gyanánt, ha lantjaik húrját előbb bekenik vérrel, gennyel és sárral (...) Leszidják és megvetik mindazt, ami jó, mert régi és kárhozatosan emlegetik a régi klasszikusokat (...) S még ha legalább simulékonyak és egészségesek volnának azok a bizarr jelzők! (...) azt hiszem, hogy ez az irodalmi reform beteges, rossz! Levegője pestises és miazmákkal van telítve. (...) S gondolkozom felette, vájjon progresszió ez, vagy dekadencia? Mert a régiekhez viszonyítva haladást mutat útja, de visszafejlődést, túltengést is amazok egészséges voltához viszonyítva." (Szabó István: Progresszió vagy dekadencia? Egy kis fotográfia a modern magyar irodalmi irányzatokról. Debreceni Főiskolai Lapok, 1907. 1. sz. 8-11.)