Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

ta szobrászmester, aki szerény magába zárkózottsággal, a legfelségesebb és legegyszerűbb alakokat faragja ki ebből a szép, de holt kőtömegből. - Mikor Arany János költeményeit olvasom, úgy is tűnik fel nekem a magyar nyelv, mintha lomtárba lökött, kiszáradt tárogató, vagy szakadozott húrú cimbalom volna; Arany János pedig mellette, mint vén cigány, aki ráilleszti ujját az avatag tárogató lyukaira, megfúrja sípját, s a legelfelejtettebb múltból sírnak vissza sípján zokogó, viharzó dallamaink; vagy rávág verőfájával a rozsdásodó cimbalomra, s a magyar nép szelíden búsongó vagy szilajon nekilobbanó lelke beszél ki hozzánk belőle. - Mikor Arany János költeményeit olvasom, úgy tűnik fel nekem a magyar nyelv, mint egy határtalan, de parlagon hagyott róna; amelybe Arany, mint bronzarcú magyar, csillámló ekevasával mély barázdákat hasít, s vet e barázdákba harmincsoros, hatvansoros, sőt százsoros termésű magvakat, amelyekből kihajt az Elet, a Költészet aranysárgán hullámzó kalásztengere; de már ezt nem a szántó aratja le, hanem egy későbbi ivadék."

135 (...) Géresi uram Tisza Istvánékhoz szállt; tanítványa volt. A reszkető Beöthy Zsolthoz nem mertem közelíteni, mert még szájában a cikkem íze. S nem felejti kígyó farka vágását... Pedig ez az ember beszéli ma legszebb kiejtéssel a magyar nyelvet. Heinrich gavalléroskodott, Szalay magyartalankodott most is. A mi Erőssünk kivágta a rezet. Az ő keményléptű szavait éljenezték meg a legjobban. - Az Arany új szobra szép, egyszerű. A Csonkatorony pedig egyszerűen nagyszerű, ti. belölről. Szeretem az ilyen elrendezést: kívül semmit sem ígér, belől reményen fejül ád. Ez volna az igazi magyar jellem! Derék társam, Juhász Nagy Sándor, forrongó tettvágyában már nem tudva mit csinálni, Debrecen jobb képű fiataljaiból egy gárdát toborzott, azzal a kegyetlen célzattal, hogy Ausztriát megbuktatjuk, a Habsburgokat elűzzük, Nagymagyarország határát újra három tengerpartig vetjük. Jelszavunk az újkori Mene-TekelFaresz:

136 V. M. H.l „Vérünket Magyar Hazánkért!" „Magyarabbul: „Vesszen Minden Habsburg!" - Egy hónapi elméleti töprengés és toborzás után végre összegyülekeztünk Törő uram kocsmájában. Titokzatos arcok, sejtelmes szemvillanások, ürülő borosüvegek meredtek rám, ahogy leültem e sötét szövetség gyászasztalához, mely szennyes fehér abrosszal vala leterítve. No, aztán ittunk. Én Margitvizet - (micsoda filofeminizmus!) - társaim bort. Kezdtek melegedni a fülek. Adomák, tréfák, csak úgy kergették egymást. Ausztriát nem bántottuk, csak a pötyli Hódy Béla öblögette úri nyegleséggel: „Elljen ah haza!" Utoljára annyira nekipezsdült ifjonti vérünk, hogy Szántó, ügyvédjelölt társunk, kiadta a minden szépet záró kolophont: „Ranklinéhoz a Tizenháromvárosra!" És mentek ők. Néhányan elváltunk és becsületesebb szándékkal hazaszivárogtunk. A jelmondásunk három rejtett betűjét most már így kezdem érteni. „Vezessetek Minket Hetérákhoz!" Vagy 135 Oláh a Debreczeni Független Újság 1907. szeptember 15-i számában tudósítást írt a nagyszalontai ünnepségről, amelyben szó szerint szerepel e bejegyzés is. 136 Intő szó.