Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

én igen kicsiny lettem magamhoz. (Derekamig ér.) Hanem ez a hattyú-magatartású kislány! Ez már igen. És micsoda buta voltam vele szemben! Szerelmet vall, s csak azt nem mondja: na, mikor? - és én, II. Arany János, zavarodottan hagyom ott Klárcsimat,

132 azaz azt sem tudom, kinek hívják. Az utcasarkon, egy csomó cselédlány látta kézfogásunkat, s az egyik bitang elkiáltotta fülem hallatára: „Jaj, de szeretnék estére ott lenni!" Azt hitte a bolond, hogy - én - ah-ah-óhh! - Este Oláh Gábor úr két óra hosszat ténfergett a találkozás terepén, de bizony a délceg kislány nem jelent meg! Ellenben elcsípett bőbeszédű Komlóssy Arthur úr, s egy óra hosszat azon töprengett, hogy vajon kikhez mehettek hát férjhez a Méliusz Péter leányai?! Én kívül fáztam a hűvös szél mián, belől égtem a kielégítetlen szerelem mián. Hazamentem, s lefeküdtem. Verje meg az isten a sok csapodár demimondeját!

133 Hiába, tuskófejű magyar vagyok, s nem könnyed francia. Nekem a szerelem: óriás, akivel élethalálra meg kell birkóznom; a franciának: zseb tükör, amelyben tetszelegve nézegeti - magát. (Szept. 8.) * Az Akadémiai Értesítő szept-i számában megjelent Sámson-om bírálata. Nyelvét, Miriamot és Delilát dicsérik, ellenben Sámson magatartását nem értik. Azt mondják a bírálók, hogy Sámsont nem lehet egy bölcseimi költemény hősévé tenni. Tudja az ördög, mit lehet, mit nem lehet. Én így írtam meg, már rajta nem változtatok! Sajnálják azon kívül, hogy rímeket nem használtam. Sok képemet, hasonlatomat „a brit óriás"-éval mondják rokonnak. Ebben van is valami.

134 (...) * Szeptember 15. - Géresi Kálmánnal, a nagy sörkirállyal, képviseltem a debreceni Csokonai Kört Nagyszalontán. Koszorút helyeztünk a magyar Homérosz csonkatoronybeli szobrára. Debrecen különben kitett magáért, mert három koszorúval áldozott a hajdani nagy deákjának emlékére. Én szerettem volna a magam nevében is tenni egy kis koszorút az Atyamester lábaihoz, s amint már szokás beszédet is mondtam volna, ekképpen: „Mikor Arany János költeményeit olvasom, úgy tetszik nekem a magyar nyelv, mintha ragyogó phároszi márványhegy volna; mellette Arany János, mint istenad132 Utalás Arany Bolond Istókjára. 133 Kétes erkölcsű nő. 134 A történelmi Sámsonnal szemben „az író egy embert állít, aki erejében hivalkodva, magát teszi a maga Istenévé", de a szerző nem tudja indokolni hőse istentagadását. A kisebb-nagyobb anakronizmusokat a bírálók szerint talán nem is érdemes felvetni, de azt igen, hogy ,,[l]ehet-e, szabad-e egy bölcsészeti mű hőséül szerepeltetni Sámsont, és olyan szerepekben és iránnyal, amelynek a történeti Sámson éppen az ellenkezője." Nyelvét, képeit, velős kifejezéseit azonban dicsérik és a komoly tehetségű emberek közé sorolják Oláht. (Hegedűs István-Baksay Sándor: Jelentés a Nddasdy-féle pályázatról Akadémiai Értesítő, 1907. szeptember.)