Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

Hű, de kegyetlen egy ember ez a Balzac! Úgy trancsírozza az embereket, mint a szakácsné a megölt csibét. Csakhogy ő viviszectiót

121 követ el az uraságokon és az asszonyságokon; életökben darabolja fel őket, hogy megkeresse az ikrájokat, amelyből egy-egy halálos szenvedélyük kisarjad. Balzac olyanformán fogja fel az embereket, mint Shakespeare, de az angol költő páthosza és ideális grandiozitása nélkül. Az ő jellemzése: mozaik-kép, a Shakespeare: rembrandti festmény. Balzac hőseit is, mint a Shakespeare-éit, egy-egy szenvedély teszi rabszolgájává. (...) A néném, Kovácsné (született Oláh Juliánná) hamis szerzet volt szopós korától fogva; de mióta férjhez ment, még jobban feljött a csillaga. Nap nap után rajtakapom egy és más félkézkalmárkodáson. Ma a tejemből csent el egy bögrével ordas macskájának; tegnap a denaturált szesz árát szökkentette fel néhány krajcárral; holnap megvámolja a petróleumomat, holnapután elcsempészi a sűrűfésűmet. Persze, komikusan apró bajok ezek; de ha szakadatlanul fedezgetem fel őket, bosszantók. S az a legérdekesebb, hogy mégis majd mindig én húzom a rövidebbet, mert Júlia asszony tagad, tagad, mint Sóvágó János. Csak ha napnál világosabb a suskusa, akkor vonja be vitorláját. Lánykorában jobban szerettem, mert igen eleven esze volt, s a keze sem pihent. Mióta férjhez ment? Eltunyult, esze is, keze is; csak az olthatatlan pénzszomj, ez az apai-anyai örökség, lobog benne növekedő hatványban. Annyi szívességet is sajnál tőlem, amennyit megtesz a malacának. Persze a malac hájjal vagy pénzzel fizet; - én? - csak szóval, avval is nagy ritkán! (...) * Ocsárló, gúnyolódó megjegyzéseket hánynak utánam a „művelt" debreceniek. A nagyerdei fasornak egyik villájából bakahangú delnők hánytorgatták rövidlátásom átkát: „Nem lát az!" Kiabálták egymásnak, mert nem süvegeltem meg őket. A nehéz nyavalya törődik az efféle beszélő húsgépekkel! Bosszantja őket az önérzetem. Hogy lehet egy hitvány bérkocsisnak olyan nagyralátó kölyke?! - gondolják magokban és magukon kívül. Ma meg a Vénkert közt kiabálta utánam egy nagy társaság igen csengő hangú lány tagja: „- O, be szeretem a költeményeit!" A többiek csúfondárosan nevettek. S Oláh úr? Oláh úr, jobb kezében a kalapja, bal kezében a botja, ment hetvenöt centiméteres léptekkel előre, csak előre, mint a vágtató tűzszekér, amely után piszkos és bűzös úri ebecskék csaholnak, mert nem érhetik utol! Odi profanum vulgus et arceo!

122 (Aug. 10.) Élveboncolás. Gyűlölöm a csőcseléket és távol tartom magam tőle.