Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

Ahogy az Emlékkertben üldögélek egy lócán, odasündörgőzik egy sovány kis fekete legény, s mellém ül. Háromnegyed óra hosszáig tűnölődtünk így egymás mellett, szó nélkül. Már éppen felkelőben voltam, mikor megszólít a nyájas ismeretlen. Elmondja, hogy román tanító, Negria Sándor, magyar nyelvet jött tanulni Debrecenbe, mert a tanfelügyelője ajánlotta. Unja magát, nincs ismerőse, s egy stilisztikára volna szüksége. Polgári ügyiratok magyarul szerkesztését tanulná meg belőle. Én aztán útbaigazítottam Harmathy antikvárius uramhoz,

112 ott vehet olcsón. Megmutattam neki a nyilvános olvasót, bámulta a sok könyvet. Azután elenyészett. - Kíváncsi vagyok, mennyire viszi két hónap alatt. Rá kellene szorítani mindenkit a magyar nyelv tudására. A fajok harcában nincs ildomosság, nincs kegyelem. Itt, aki bírja, az marja! A románok pedig rosszabbak voltak hozzánk a rossznál. S nem akarnak hozzánk törődni! (...) Egy tekintetben boldog ember vagyok: a szépségét minden dolognak kilátom. Én a sárba vágott kerékvágásnak is élvezem festői szépségét. A kerékvágástól a csillagos égig mennyi fokozata a szépnek! (...) lelki életfolyamat. (...) európai kultúrájú, de kemény, nyakas magyar (...) a magyar nép nyelve tanította eredeti, kifejező és egyéni beszédre. (...) A kötetben sok a közepes értékű dolog, melynek csak a nyelv szempontjából van bizonyos érdekessége, de van sok pompásan megírt strófa és néhány poétái lélekkel és művészi kézzel megcsinált vers (...) ez az új költő első kötetével mindjárt azok közé jutott, akiket számon kell tartani..." (Oláh Gábor költeményei. Vasárnapi Újság, 1907. 8. sz. 154.) - Voinovich Géza, bár összességében úgy gondolja, hogy nagy reményekkel nézhetünk Oláh pályája elé, de költői világa egyik, a későbbi kritikákban és tanulmányokban is rendre visszatérő problémájára hívja fel a figyelmet. Sikerületlennek tartja azokat a költeményeket, melyeket a nagyot mondás és az éles színekkel festett képek jellemeznek. „Ha közelebb jár a földhöz, a természethez és saját szívéhez, elfogadható alkotásokat nyújt." (Budapesti Szemle, 1907. 131. köt. 470473.) - „Valószínűleg könyv nélkül tudja a Toldit és a Családi kört - ez a legjellemzőbb, amit költészete alaphangjáról mondani lehet." Verseiben, „a kép oly erős, oly élénk, oly szines és összetett, de mire nagy keservesen formává áll össze, a strófa csupa súly, csupa szöglet és verítékszag (...) És szeretnék a kötet végére egy kis tájszó-magyarázatot betűrendben. Bötyörész, csápol, letörlik, porhajast bolhászik, bakol, pillangózik, csatkol. Van köztük szép is, de a fele sem közismert még..." (D. O.: Verseskönyvekről és egyebekről. A Hét, 1907.1. 399-400.) 112 Harmathy Ferenc.