Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

néptől vett elem, a magyar paraszt egyszerű szójárása az ő ajkán a művelt ember gondolatainak kész, hajlékony és finoman árnyaló eszközévé válik. Ez a majdnem mindenütt kemény, erővel teljes és színmagyar, valóságos minta a vidéki egészséges magyarságból, a velőtlen, üres fővárosias nyegleségekkel és csinált népiességgel élő irodalmunknak. Ihletés, drámai vas-nyelv ez. De Oláh Gábornak nemcsak a nyelv szépségeinek felhasználásában biztos a keze, hanem a technikában is; meglepően friss, csengő rímei vannak. Ez a készsége néha virtuózkodásra is csábítja, amikor megérzik rajta a mesterkedés, ami mindig kijózanítólag hat. Néha a tájszavak halmozását is túlságosnak találjuk; mintha ilyenkor a népnyelv hagyományait gyűjtögető nyelvész diktálna a költőnek. Szeretnénk a kötet végére egy kis tájszó-magyarázatot betűrendben. Bötyörész, csápol, letörlik, porhajast bolhászik, bakol, pillangózik, csatkos. Van köztük szép is, de a fele sem közismert még, ilyesmik halmozásával azért vigyázni illik. A fiatal költő egyénisége többnyire érdekesebb, mint maguk a versek. A kötetben sok a közepes értékű dolog, melynek csak a nyelv szempontjából van bizonyos érdekessége; de van sok pompásan megírt strófa és néhány poétái lélekkel és művészi kézzel megcsinált vers, amelyek súlyt és jelentőséget adnak a kötetnek. Mindenesetre hivatott költő Oláh Gábor, de hogy - amint ő írja egyik versében valamikor fakó neve „tündökletes nagyra válik" s emlékét büszkén veti egy más világ kapujáig, mi aligha hisszük. A magyar költészet berkeiben az ilyen jövendölgetés eddig csak Petőfinek vált be. Az álszerénység nem nagy művészet, de viszont önmagunk értékének túlbecsülése komikus. - Ha éppen keresni akarnók a hibákat, felsorolhatnánk még egyet-mást Oláh Gábor verseiről - mindez azonban nem változtat azon a véleményünkön, hogy ez az új költő első kötetével mindjárt azok közé jutott, akiket számon kell tartani, s akiknek szavára érdemes odafigyelni. Összeállítottam a Vasárnapi Újság, A Hét, Budapesti Hírlap, Budapesti Napló és Pesti Hírlap bírálataiból - szó szerint.

111 (...) 111 Szinte valamennyi kritikus érzékelte Oláh költői világának kettősségét: egyrészt a szinte feltétlen tiszteletet a népnemzeti irodalmi hagyomány iránt, másrészt a modern érzékeny lélek - e hagyomány értelmezési keretei között feldolgozhatatlan - tapasztalatainak jellegadó szerepét. Közös vonásuk az is, hogy kiemelték Oláh nyelvművészetét. Mindezek azért is fontosak, mert a későbbi értékelések újra és újra ezekbe a kérdésekbe ütköznek. - A Budapesti Napló (1907. január 19.) kritikusa szerint Oláh „...nagyobb nyelvművész, mint költő. Csökönyösen s bizonyos büszkeséggel veti meg a lábát a múltak talaján, s nem is akarja észrevenni, hogy azóta ötven év suhant le fölöttünk. Mindazonáltal meglepő, hogy ósdiságba sohasem esik s fanyar, kemény, dörgő egyénisége határozottan bontakozik ki a könyv lapjain. (...) Csak sajnálnunk kell, mikor látjuk, hogy ilyen nem értéktelen egyéniség mint fuldoklik a hasonlatok virágos terhe alatt, az ízléstelen metaforák és zsúfolt képek összevissza hányt bőségében." A kritika szerzője Kosztolányi, ahogy Oláh egyik leveléből tudható: „Különben a Bpesti Napló (Kosztolányi Dezső) kimondta, hogy költő nem, de nyelvművész vagyok, s 50 esztendővel elmaradtam a világtól." (O. G. Bodor Aladárhoz, 1907. jan. 25. - PIM) - „Modern lélek, de a hagyományokban gyökerezik, mert a modern gondolat nála nem póz és nem irodalmi pártfelfogás, hanem természetéből folyó