Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
Az önismeret kertjében - utószó
hőseit is, csak az álmok vonzották, s ami nem volt álomszerű, azt is vízióvá formálta. Egy quasi, egy képzelt világ által próbált részesedni az általa igazinak vélt valóságból. Fülöp László megállapítása, hogy „saját fantazmagóriaszerű élményei" adják művei világát, 173 életére is érvényes. Kegyetlen világ Oláhé, ahol mindenki és minden, sőt maga az élet is csak annyiban lehet fontos, amennyiben jól jöhet egy-egy vershez, egy-egy regényhez. Egyszer például elmorfondírozott azon, hogy „hány fiatal lány (24-26 évesig) jönne hozzfá] feleségül, tekintettel állami tanári nyugdíj[á]ra. Pénzen ébred a szerelem." De rögtön művészként nézett a szituációra és önmagára: „Érdekes volna... Megcsalna. Átélném a csalatás tragédiáját. Micsoda fekete-piros verseket írnék! Meg kellene próbálnom." 174 Oláh A művészet tornyát 175 építette, ahol a beépített áldozat nemcsak ő volt, hanem azok az emberek is, akiket elrabolt az élettől, akiknek nem a sorsuk, hanem mindenekelőtt ennek formája volt a fontos. Mélyen igaz Oláh esztétizmusára is Peter Szondi megállapítása, aki szerint az élet művészetté formálása, a közös világ pusztán esztétikai szemlélete csak az én valóságvesztése, a cselekvésről és az etikai elvekről való lemondás árán lehetséges. 176 Oláh maga is számtalanszor érezte, hogy kiesett korából. Egyre gyakrabban törtek rá paranoiás félelmek. Etikai megfontolásokkal, morális gátakkal pedig naplójában szinte alig-alig találkozunk. S nem véletlen az sem, hogy még azokat a regényhőseit sem társadalom-lélektani indítékok mozgatják, akiknek pedig korjellemző feladatot szánt, hanem az elbeszélő esztétikai önkénye. Oláh - ahogy már volt is róla szó - azon az úton járt, aminek első állomása Lukács György szerint a lelki szegénység. Tudta, le kell mondania mindarról, ami a mindennapokhoz kötné az embert, le kell mondani a boldogságról, az embertársakhoz fűződő kapcsolatokról, a szeretetről, a megértésről, a szerelemről. Tudta azt is, hogy a mindennapi élet, s - ami ettől elválaszthatatlan - a személyiség csonkasága nélkül, amit a mindennapi emberek kegyetlenségnek gondolnak, a nagy mű, az élet műalkotássá formálása megvalósíthatatlan. S tudta azt is, hogy jobb felvállalni a magányt, mintsem kompromisszumokat kötni, amelyek aztán megcsonkítják, megvalósíthatatlanná teszik a művészi, az igazi életet. Oláh mindent feláldozott, hogy elmondhassa „az én életem olyan alkotás, melynek szépség a formája". 177 Ennek ellenére a nagy mű, a művészi élet mégsem született meg, sorsa mégsem azonos Hesse Csillagregényének hasonló karakterű hőséével. Talán nem esett eléggé kétségbe, talán mégiscsak maradtak illúziói az empirikus-mindennapi életet illetően. Talán nem választotta radikálisan önmagát, hanem újra és újra a 173 Fülöp: i. m. 70. 174 Napló, IV. k. 529. 175 Oláh publikálatlan műve, amelyben csak a tapintható, látható anyagot megformáló művészetben hívő realisták és az eszme, a gondolat erejében bízó idealisták küzdenek egymással, majd megbékülnek és együtt építik a „gyémántfényű" művészet tornyát. 176 Peter Szondi: Das lyrische Drama des Fin de siede. Frankfurt/M, 1975. 177. 177 Napló, IV. k. 427.
