Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

vagy csak a tett eszköze. Tőlünk nyugatra inkább az előbbi felfogás a jellegadó: Wilde például egyedül a művészetben látott esélyt arra, hogy megőrizhesse identitását és megvédje magát, Huysmans különce számára a művészi képzelet helyettesíthette a cselekvést, a bécsi szecesszió képviselőinél a művészet valláspótlék, a „[bjoldogságvágy [egyedül] a költészetben talál enyhületre".

140 Mit sem változtat ezen, hogy számos művész tartotta fontosnak azt is, hogy a művészet újra társadalmi tényezővé váljon: Hofmannsthal szerint a művész, ill. művészet izolációját meg kell szüntetni, George is a szociális rend és a művészi teremtés jövőbeni kibékítéséről beszélt. Nálunk a fentiekhez hasonló szecesszióra, művészi kivonulásra vajmi kevés lehetőség adódott. Többek között Hanák Péter mutatott rá arra, hogy a magyar művészek számára egyszerűen lehetetlen volt kikerülni a társadalmipolitikai kérdéseket. S a magyar irodalom magányos művészei izolálódása és marginalizálódása sem az esztétizmussal kapcsolódott össze. Sokan hittek abban - ha nem is vallották Adyval együtt: „az én szecesszióm a haladás harca a maradisággal szemben"

141 -, hogy a modernség olyan élethelyzet, amelyben a világ megújítása a művészet feladata. Némelyek szinte eufórikusán hirdették a művészet világújító szerepét: a művészet „az az égre meredő útmutató, lobogó fáklya és világítótorony, melynek fénye világítja be az emberiség útját a boldogság és a megismerés felé", a költő átlát a felszínen és napvilágra hozza az igazságot.

142 Az esztétizáló törekvések a Nyugatban is összekapcsolódtak a közügyek iránti írói felelősséggel.

143 Oláh is mélyen hitt a művészet válságoldó szerepében. Felfogása itt is kettős. Egyrészt a művészet a modernizáció, a haladás motorjaként és a társadalmi-történeti változások szeizmográfjaként jelenik meg. Kosztolányi bírálatára adott válaszában művészi képzelete látnoki erejére hivatkozik, arra, mennyi mindent megsejtett ő a későbbi tudományos felfedezésekből és történelmi eseményekből. Másrészt ugyanilyen meggyőződéssel hitt a művészet valláspótló szerepében is: a művészet az ideálok, az ember jobb részének az őrzője: „a művészet azért több, mint a gyakorlati élet legmagasabb polcai, mert az ember legfinomabb, ti. legszellemibb részét fejezi ki".

144 Ugyanígy kétféleképp gondolkodott a művészet társadalmi státusáról is. Egyszerre hitte, hogy a művész a kor gyermeke, tükre „minden jobb és igazabb és nemesebb ember szellemi képének", ,,[a] költő: a társadalom visszhangja, igazabban mondva: a társadalom az a rengeteg erdő, mely visszhangozza a bele kiáltott dallamokat vagy igazságokat...",

145 s egyszerre hir140 Schorske: i. m. 232. 141 Ady Endre: A Hétről (1899). Ady: i. m. I. 36. 142 Kriesch Aladár: A művészet világítótorony. In: Pók Lajos szerk. Szecesszió. Bp., 1971. 462-463. 143 Kenyeres Zoltán: Etika és esztétizmus. Tanulmányok a Nyugat koráról. Bp., 2001.17-18., 33-34. 144 Napló, IV. k. 426. 14

5 Napló, IV. k. 426-427.