Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

dette, „[a] költői művek önmagukért vannak, és a gyakorlati élet morális sínjén nem képesek futni; mert valahogy föntebbi régiókban szállnak, nem a föld szintjén csúsznak".

146 Mindezeket magába sűríti, mikor Oláh az „Almok Királyá"-nak nevezi a költőt.

147 Többször vall arról is, hogy a művészet menedék, ahova ,,[a]z embernek menekülnie kell a korából, a környezetből és saját magából".

148 Átélte „az izgatott idegéletet élő ember belső válságait",

149 s ezeken mindig a művészet erejében és az élet műalkotássá formáihatóságában való hit lendítette túl, ezért nem vált sohase végletessé rezignációja és szkepszise. Szinte kétely nélküli volt az a meggyőződése, hogy a művészet bármely körülmények között képes megőrizni és felmutatni az emberi méltóságot, mint az élet nélkülözhetetlen alapértékét. Sokféle ága van tehát Oláh művészetről való gondolkodásának. Mi mégis arra hajlunk, hogy az esztétizáló törekvéseket tekintsük meghatározóknak. Oláh magatartását, világhoz való viszonyát ugyanis - ahogy az eddigiekből látható - egész életén keresztül alapvetően az a hit határozta meg, hogy fönn kell maradnia, „a Művészet elefántcsonttornyában", mert - ahogy írja - „Én egyetlenegy vagyok: művész. Sem több, sem kevesebb. Ezt az emberfajt pedig nem lehet semmiféle társadalmi mértékkel mérni, mert nem a társadalom teremtette. Ez a társadalmon kívül és felül él - néha ellenére. Néha mellette és vele. De soha nem érte. O magáért él."

150 A művészet és az élet Oláh esztétizmusában, ahogy számos kortársáéban, szemben állnak egymással, de ezt nem lehet a polgár és a művész viszonyaként értelmezni. Nála, ahogy Hysmansnál, Hofmannsthalnál vagy Leopold von Andriannál és Adynál is, a művész a tömeggel, az „izmos butákkal"

151 áll szemben. Pontosabban nála a művész azokkal áll szemben, akik csak élik, de nem teremtik az életet: „[a]ki a drámát éli: lehet tragikus ember, de nem igazán Nagy Ember; aki a drámáját művészi alkotássá emeli: az a Nagy Ember, az az Alkotó, az a Művész."

152 Oláh elutasít mindent, ami a tömegnek tetszik: „Úristen, mi közöm nekem az emberek szeretetéhez vagy gyűlöletéhez? Mit törődöm én elismerésükkel és gyalázkodásukkal?"

153 Ez teszi érthetővé azt a vissza-visszatérő gondolatát, hogy művei legfőbb negatív értékmérője a (debreceni) közönség, hisz, ami azoknak tetszik, biztosan nem méltó a művészet birodalmába való befogadásra és fordítva. A sors különös fintoraként azonban a pénz néha mégiscsak arra késztette, hogy kielégítse az alantasabb, értéktelenebb igényeket is. 146 Napló, IV. k. 451. 147 Oláh Gábor: Szárnyas ember. Bp., 1930. 110. 148 Napló, II. k. 200. 149 Tverdota György: A modernség-fogalom változásai a húszas évek költészetében. In: Kabdebó Lóránt, Kulcsár Szabó Ernő szerk. „de nem felelnek". A magyar líra a húszas-harmincas évek fordulóján. Pécs, 1992.167. 150 Oláh Gábor: Szegény magyarok. Debrecen, 1914.133-135. - Kiemelés az eredetiben. 151 Ady Endre: Éles szemmel. („A világ az izmos butáké".) !52 Napló, III. k. 373. 153 Napló, III. k. 356. \