Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

azonban Hofmannsthal hőse, Andrea a szerelmese és a barátja révén hamar belátja álláspontja tarthatatlanságát, addig Oláhnak egész élete ráment arra, míg megértette, hogy a még oly művészien megtervezett és megformázott életet is értelmetlenné és terméketlenné teheti az izoláció, a nárcisztikus önszemlélet, mely a pillanat szeszélyének szolgáltatja ki a személyiséget. Nem lehetünk egész életünkön keresztül boldogok, nem élhetünk mindig a pillanatban, a felejtés, mint ahogy a boldogság is rendkívüli alkalom. Talán ennek belátása jeleként értelmezhető, hogy 1938-tól kezdve a napló nyelve egyre inkább leegyszerűsödik, letisztul. Megritkul a nagyotmondás, a túlfokozás. A nyelv most már elsősorban nem egy képzelt világ megteremtésének, birtoklásának az eszköze, hanem a jelenvaló élet és önnön sorsának értelmezéséé. Az ideák is már csak pusztán személyes eszméknek, hiteknek tűnnek, nem pedig örökkévaló emberi igazságoknak. A napló utolsó éveinek bejegyzései Oláh azon felismeréséről tanúskodnak, hogy a nyelv által bár világot teremthetünk, de ez nem feltétlenül az emberi élet rendje, nem a valóság, s nem az igazság. A teremtett világ inkább csak saját világunk, saját valóságunk határait jelöli ki. A személyiség valóságának azonosítása a valósággal csak illúzió. Oláh naplója tehát jellegzetesen örökíti meg azt az utat, amelynek végén a két világháború közötti irodalmi gondolkodás az individualitás új felfogásához jutott el (főleg József Attila és Szabó Lőrinc költészetében). A századelőn - ahogy láthattuk is - az individualitás a nietzschei emberfeletti emberként, a világgal szemben értelmeződött, most Oláh is elérkezett ahhoz a küszöbhöz, amelyen túl ez s vele együtt az identitás már csak úgy értelmezhető, mint ami mások világának megtapasztalásán keresztül ismerhet önmagára, ill. teremthető meg. Ekkor már elmondhatta volna Wilde-dal: „Hogy az ember eljusson ahhoz, amit igazán hisz, idegen ajkakon keresztül kell szólnia."

139 Mindez arra figyelmeztethet bennünket, hogy ne csak az önmitizáló szándékot lássuk a naplóban, hanem azt a majd egy életen át tartó küzdelmet is, hogy rendezze az én és a világ, a szubjektív és a kollektív valóság viszonyát. Művészi élet és esztétizmus Szerte Európában sokan hitték a századfordulón, hogy az identitás-krízist a művészet segítségével lehet megoldani. A művészet krízis-oldó szerepét sokféleképp, nemegyszer egymásnak ellentmondóan képzelték el a kortársak. A válaszok közti eltérés leginkább abból adódik, hogy a modern, indusztriális társadalom riasztó és szorongató jelenségeire, a világ varázstalanítására reagálnak-e, vagy épp a modernizáció előfutáraként, előhírnökeként értelmezik-e a művészetet. Az eltérés leginkább úgy fogalmazható meg, hogy a művészet már önmagában tett 139 Oscar Wilde: A kritikus mint művész. In: Wilde: i. m. 169.