Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

magukat. Tudjuk, milyen fontos szerepe van egy-egy művész naggyá válásában az önérvényesítő erőnek. Mégpedig elsősorban azért, hogy mögötte megformálódhasson egy értelmezői közösség, amelynek tagjai beszélnek és írnak róla, vagyis az irodalmi élet valódi szereplőjévé teszik. Oláhnál hiányzott ez az erély, s így hiányzott a támogató kör is. Szinte élete végéig tartó magány jutott neki, ami azonban szintén nem hozta el a várva várt sikert. Az egyre végletesebb magány aztán még bizonytalanabbá tette identitását. S egyre görcsösebben hitte, hogy közvetlenül birtokolhatja önmagát, nem pedig csak a művek és az őt körülvevő emberek által. Lemondott ugyan - az evés és a mozi kivételével - minden földi boldogságról, aszkéta módon élte az életét, de nem tudott lemondani a nárcisztikus önszemléletről és önszeretetről, s szubjektív világához nem tudta, s aztán talán már nem is akarta megszerezni mások hozzájárulását: ,,[n]em hiszem, hogy volna ma még két ember Magyarországon, aki elhinné rólam azt, amit magam tudok..."

136 Az időben hitt, a későbbi korok arctalan embereiben: ,,[h]a emberi voltunk kiesik az idő formájából, betűkbe bűvölt lelkünk csak nőni fog az évek lépcsőzetes emelkedésével..."

137 Az idő rostáló erejében való hite azonban nem feledtetheti, hogy magányos élete leginkább a tébolyodottak külön világára hasonlít. Olyan világra, melyhez az „alkotóján" kívül senkinek sincs kulcsa, mindenki idegen, a végén talán még önmaga is. Nagy tanulsága Oláh sorsának, amire a századvégi bécsi művészek is rádöbbentek, hogy a személyes világ csak a kollektív világgal együtt építhető fel. A Weg nach Innen csak a külsőn át lehetséges. A reflexió nélküli élet mókuskerékbe kényszeríti az embert. Ezért tűnik úgy Oláh esetében is, mintha nem halmozódtak volna fel benne a tapasztalatok, mintha örökös ismétlés lenne az élete: újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat, újra és újra ugyanazokon a problémákon rágódik. Önmaga körül forog. Elete sokban hasonlít az emlékezet nélküli emberre, akiről Nietzsche elmélkedett a historizmusról írt munkájában: „...a legkisebb és a legnagyobb boldogságban is mindig egy és ugyanaz, ami a boldogságot boldogsággá teszi: a felejteni-tudás", vagyis „az a képesség, hogy amíg tart, történetiellenül erezzünk. Aki nem képes minden múltat feledve a pillanat küszöbére telepedni, aki nem tud egy ponton - mint a győzelem istennője - szédülés és félelem nélkül megállni, az sohasem fogja tudni, mi a boldogság, s ami még rosszabb: sohasem fog olyasmit cselekedni, ami másokat tesz boldoggá."

138 Oláh is a pillanat embere. Azonban ő azt szerette volna, ha egész élete ilyen pillanatok sorozatából állt volna, ha nem az élet, hanem a felejtés a folytonos. Személyisége egyediségét a narcisztikusan izolált élet révén akarta megvédeni. Oláh e vonatkozásban talán leginkább Hofmannsthal Gestern című művének hősére emlékeztet, aki szerint csak a jelen igaz, a múlt hazugság, s aki azt hitte, a pillanat művészi megformálása egyben a sors fölötti uralmat is jelenti. Míg 136 Napló, IV. k. 382. 137 Napló, IV. k. 382. 138 Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról. Ford. Tatár György. Bp., 1989. 30-31.