Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
Az önismeret kertjében - utószó
Az önigazolás, az önmitizálás azonban nem azt jelenti, hogy emberileg is jobb színben tüntetné fel magát, mint amilyen a valóságban volt. Bőven beszámol gyengéiről és hibáiról is. Gyakran látjuk a mindennapi robottól majdnem megnyomorítottnak, kicsinyesnek, betegesen gyanakvónak, gőgösen önimádónak, perverznek, szerelemre vágyónak, nevetségesnek, tragikusnak, falánknak, irigynek stb. Bár Oláh szerint ezek többsége hozzá is tartozik a művészi élethez, vagyis egy magasabb rendű valóság által igazolódnak, de szó sincs arról, hogy kétségbe kellene vonni őszinteségét. Bármennyire is szeretné ugyanis uralni a szöveget, a napló kivívja a maga feltétlen jogát: nem elegek a kijelentések, hanem igaz történetek és vallomások kellenek, folyamatosan színt vallani több mint negyven éven keresztül. így tehát Oláh nemcsak „önmagát" látja, hanem azt a „másikat" is, akit talán nem szeret, de aki mégiscsak életet adott a művésznek, a tisztának és az igaznak. Időben egyre előrébb haladva egyre pőrébben áll előttünk Oláh. Vágya ereje, önmagában való hite nem csökkent, csak emberibbé formálták a csalódások és sikertelenségek. A stilizált arcképen egyre több a repedés, egyre több szépséghiba tűnik elő. Ahogy Dorian Gray arcának változása felfedi belső világát, Oláh művészi arca mögül is akként tűnik elő emberarca. A napló befejező soraiban a végtelenség, amelyet halhatatlansága és képzelete révén birtokolni vélt, az emberi végességgel azonosítódik, felfedve élete illúzió voltát, törekvése hiábavalóságát: „...lassan elkészítenek a nagy vacsorára, amelyen nem mi eszünk, hanem bennünket esznek. Gyönyörű kilátás a végtelenségbe". 134 Véletlen, hogy itt szakad meg Oláh Gábor naplója, de szimbolikus is. A napló révén hű képet alkothatunk a századfordulón élő művész helyzetéről, aki nagy ember szeretett volna lenni, de valójában maga sem tudta, miben is rejlik a nagyság és a halhatatlanság biztosítéka. Oláh egyszerre szeretett volna testet adni a népnemzeti költészet „nagy ember"-eszményének, aki nemzeti hős, s akinek előbb-utóbb szobrot emelnek, s egyszerre szerette volna magának a századvégi magányos ember érzékenységét. Egyszerre adott volna eszményt és egyszerre adott volna számot az eszmények kiürüléséről. Szecessziós-eklektikus személyiség maradt élete végéig, aki egyik szerepben sem tudott teljesen magára lelni, s akinek élete és sorsa épp e köztes állapotot fejezi ki. Saját korában kevesen értették ezt meg. Talán közelebb áll korunk décentrait személyiségéhez, aki bár törekszik rá, de soha sem találhatja meg azt a belső magot, ami megnyugvást adhatna a számára, s nem marad más lehetősége, mint az ellentétekkel való kiegyezés. Hermann Bahr szerint az osztrák szellemet, amelyben sokan a posztmodern előzményét vélik felfedezni, leginkább az jellemzi, hogy nem tud az ellentétek között választani, semmire sem tud nemet mondani, s így az ellentétek kiegyenlítésében játszik nagy szerepet. 135 Oláhra szemmel láthatóan e bécsi századvégi magatartás jellemző. Mégsem lett a kor központi, hidat verő alakjává. Talán leginkább az az image-teremtő képesség hiányzott belőle, ami éppúgy megvolt Wilde-nál, mint Adynál, aminek a segítségével jelentőssé tudták tenni 134 Napló, V. k. 637. 135 Hanák Péter: A kert és a műhely. In: Hanák: i. m. 114.
