Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

önértéktudata: „Nem szeretem a szerény embereket! A szerénykedés a gyöngeség beismerése. Én Isten vagyok. Érzem."

106 Ha idővel valamit szelídült is a hang, kiválasztottságtudata mindvégig megmaradt, s halhatatlansága is többnyire bizonyosságként vetítődött elé. Mintha Oláh Gáborból hiányzott volna az emberi végesség tudata, mintha alig-alig vett volna tudomást emberi esendőségéről, mintha művész volta elfedte volna ember voltát. Annak a hite, hogy a jövőnek meg kell hoznia számára az eddig hiányzó elismerést, szinte végtelenné tágította léte időbeli határait: „hiszek halhatatlanságomban".

107 S ezzel ki is lépett az emberi tapasztalat köréből, vélte, a művészet örök világába, a művészi halhatatlanságba. Boldogtalanságát is mindig valami egyedi és esetleges szerencsétlenséggel magyarázta. Élete vége felé azonban a boldogtalanság elveszítette esetszerűségét, konkrét okszerűségét, mint ahogy kiválasztottsága is hiábavalóságnak tűnt már ekkor. Don Jüannak látta magát, akit egyre hajt és űz a vágya, de aki a beteljesülést soha el nem érheti. A megfellebbezhetetlen véglegesség, a változtatás lehetetlenségének tudatával adta meg magát sorsának: „Soha nem voltam boldog."

108 A helyzettudat és az önértéktudat mindvégig jellemző aszinkronitása ölte ki Oláhból az empátia képességét, vagy ahogy ő maga írja, tette emberkerülővé, s lett a világ énkivetítéssé. Ez szabja meg a hozzá közel álló emberek és csoportok naplóbeli ábrázolását is. A Csokonai Kör tagjairól vagy a Fazekas Gimnázium tanári karáról készült képeket Oláh kiválasztottságtudata karakterizálja: csak annyiban örökítődnek meg, amennyiben alkalmasak Oláh kivételessége és nagysága érzékeltetésére. A két társaság mindig a művészhez méltatlan, kicsinyes környezetként jelenik meg. Feladatuk annak érzékeltetése, hogy milyen művészetidegen és emberileg is méltatlan körülmények között kellett Oláhnak megőriznie művész voltát. Tagja ennek a két társadalmilag is körülhatárolható körnek, ugyanakkor mégis kívülről nézi őket. Velük van, de mégis egyedül. Különbnek tudja magát náluk, s nem vállal közösséget velük, ő egy másik, egy magasabb rendű világban van otthon, ahova ők soha el nem juthatnak. Radikális kiszakadása közvetlen emberi és társadalmi környezetéből megint csak annak a jele, hogy birtokolni akarta önmagát, vagyis hitte, nincs szüksége tükörre. Ő maga a kép és a tükörkép is. Oláh így a ricoeuri értelemben vett „közvetlen tudat"

109 foglyává tette magát, ahol az önismeret csak önlegitimációs aktus, az álom és a képzelet pedig az öncsalás eszközei. Emiatt van az is, hogy regényei rendre a mindennapi és a társadalmi valóság reális ismeretének a hiányáról tanúskodnak. S az is ebből következik, hogy képtelen volt a személyes és a közösségi világ összeolvasztására, ahogy erre legutóbb Bodnár György is felhívta a figyelik Napló, I. k. 105. 107 Napló, IV. k. 428. 108 Napló, V. k. 580. 109 Paul Ricoeur: Az interpretációk konfliktusa. Ford. Martonyi Éva. In: Fabiny Tibor szerk. A hermeneutika elmélete L, Szeged, 1987.