Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
Az önismeret kertjében - utószó
A képzelet és az álom szülte különvilágban és az image-teremtésben látta Oláh annak az esélyét, hogy kijátszhatja a sorsot és a külvilágot, s megőrizheti személyisége egyediségét. Hitte, van olyan erős a személyisége, hogy nem kell keverednie a világgal. Van ebben valami hasonló Wilde-hoz, akiről Gide írta, hogy hitt a művészsors végzetszerűségében, hitte, az eszme, a gondolat erősebb az embernél, 84 vagyis az emberi sors kijátszható. Ahogy a híres dandy, Oláh is ki akarta zárni a véletlen lehetőségét, épp ezért nála a véletlen is mindig szándékoltnak tűnik föl, legyen szó regényeiről, naplójáról vagy mindennapi cselekedeteiről, viselkedéséről. Mind a ketten provokálni akarták a közönséget és a kritikát, azt akarták, hogy velük és ne másokkal foglalkozzanak, s ami ennél sokkal fontosabb, úgy fogadják el őket, amilyennek szerepük szerint látszanak. Wilde-nak azonban voltak mesterei, akik elindíthatták az ön(kép)teremtés útján, továbbá erélyes ember és erős személyiség volt, aki mikor látta, önvédelmi stratégiája csődöt mondott, vállalta sorsát. Odaállt a bíróság elé, s ez hitelesítette önképét. Oláh viszont botcsinálta showman volt, aki, ha komolyra fordult a dolog, a legszívesebben elmenekült volna a kihívás elől. A Daán Ilona-per és az igazgatójával való összeütközés során például képtelen volt legyőzni félelmét, már börtönben látta magát, sőt még a kivégzését sem tartotta lehetetlennek. Innét van a Daán-per során írt önmentségének ellentmondásos volta is: egyrészt nem ismert el a művészet és a művész fölött földi törvényeket, másrészt viszont bűneként vallotta, hogy kivonta magát a világi törvényhozás és szokásrend kötelmei alól, ráadásul - és ez is fontos - a kor hivatalos ideológiája alapján ítélkezett önmaga felett: „Én, az író, az álmok és ideálok fölszentelt embere: vétettem akaratlanul a lovagi törvények ellen: nekem Nőt, Istent és Hazát kell imádnom". 85 Vagyis Oláhnál nem forrt oly erősen össze az image és a személyiség, vagy pontosabban nem tudta az előbbit oly hatásosan mozgósítani az utóbbi megőrzése, megvédése érdekében. Talán mégsem bízott annyira az esztétikai világ és személyiségkép hatóerejében? Furcsa paradoxonként, mégis Wilde volt az, aki tisztában volt a kettő különbségével, hisz amikor kellett - a bírósági tárgyaláson vagy A readingi fegyház balladájában - pőrén állt a világ elé. Wilde tudta, hogy nem bízhat csak a személyiségében, de felismerte azt a helyzetet is, amikor nincs más lehetősége: le kell vetnie az álarcot. 86 Oláh viszont mindvégig fenntartotta azt az illúzióját, hogy nagysága és kivételessége személyiségéből eredeztethető: álarca nem álarc, hanem személyiségére utaló jel. Különbségük abban is megmutatkozik, hogy Wilde a show világába menekült, Oláh viszont a magányba. Sorsa ebben a vonatkozásban sokkal inkább a magyar irodalmi hagyományba kódolt szecesszió-mintát követi. Önmaga világába zárkózása sokkal inkább a Midas király hősének emlékezetbe meneküléséhez hasonlít, mintsem Wilde erélyes önformálására. Oláh önlegitimációja inkább menekülés, mintsem tudatos önvédelem. Alig-alig reflektált szerep és személyiség problémájára. 84 André Gide: Oscar Wiläe. Ford. Lányi Viktor. Bp., 1925. 32. 85 Daán-ügyben az alapvallomásom. 1933. szeptember 28. Napló, V. k. 168. jegyzet és 483484. 86 Gilman: i. m. 158.
