Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

Mindez talán azért alakult így, mert élete nagy eseményeit a képzelet pótolta számára. Párizzsal véget érnek a külföldi utazások, legfeljebb majd egy-egy gyógyfürdő lesz az úticél, de azok is inkább zárt, mintsem világra nyitott terek. Budapesten 1917-ben járt utoljára. Úgy volt, mint Huysmans A különc című regényének hőse, aki „a mozgást fölöslegesnek tartotta, s úgy gondolkozott, hogy a képzelet könnyen pótolhatja a tények durva valóságát. Nézete szerint a legbonyolultabb és a legnagyobb vágyakat is ki lehet elégíteni a közönséges életben, mégpedig azáltal, hogy a vágyott tárgyat valami enyhe csalással és csalafinta furfanggal megközelítjük."

87 így lehet képzeletben utazni, s ezért mindegy, hogy valódi vagy hamis a bor, ha ugyanaz az íze. Érteni kell hozzá, hogy „előidézzük az érzékcsalódást és az igazi valóság helyébe behelyettesítsük a valóság álmát."

88 Oláh természetesen soha nem mondta volna, hogy a mesterkéltség az emberi szellem jele, s hogy a természet lejáratta magát, mint Huysmans hőse, mégis, ahogy részben már láttuk is, élete, művei és naplója nem mentesek a mesterkéltségtől. írásain gyakran érezni a kimódoltságot, a kitalációt. A naplójában megörökített szerelmi életéről is nehéz eldönteni, mennyi benne a valóság, s mennyi a költői képzelet. Mesterséges volt Oláh egész világa, amennyiben annak minden pontját maga szerette volna meghatározni és uralni. Nemcsak a szinte percnyi pontossággal beosztott életrendre gondolok, hanem arra az énképre, amit formálni vélt, s amit el szeretett volna fogadtatni. Folyton az élet vesztesének érezte magát, mégis hitte, személyiségének belső sorsa nem függ a külső életkörülményektől, a külvilágtól. Szinte csak önmagát érezte jogosultnak sorsa és alkotásai helyes értelmezésére: „Nem utolsó gondolat: így tisztában lenni magunkkal olyan időben, mikor még mindig holdkórosan vonít ránk az értetlenség és megdöbbent nyárspolgáriság."

89 S mi más lenne az értelme annak, hogy a naplóíró szinte önmaga biográfusává válik, mint az, hogy a maga által hitt-teremtett valóságot fogadtassa el a valóságként. Oláhnak így csak önmaga kivetítése és a másokkal való kapcsolatteremtés lehetetlensége maradt. Akárcsak Leopold von Andrian regényhősének, Erwinnek, aki képtelen volt a másokkal való érintkezésre. Mindketten az én megmentésének azt az útját választották, amikor az én birtoklása a világot énkivetítéssé, a személyest pedig nárcisztikus különvilággá teszi. Oláh is egyre inkább bezárkózott a maga teremtette világba. Eleinte még csak az ihlet pillanataiban távolodott oly messze a mindennapi világtól és testi valóságától, hogy „egy-egy rész megírása után (...) nehezen tudo[tt] visszazökkenni a valóságba",

90 idővel azonban szinte a nem tanítással töltött valamennyi óra az ihlet varázsa alatt állt, s rémhírekkel, legendákkal (őrült, hermafrodita, otthonába senkit be nem engedő különc) zárta el magát a többi embertől, végső soron attól a közös világtól, ami saját világát és identitása valóságát szavatolhatta volna. 87 Joris-Karl Huysmans: A különc. Ford. Kosztolányi Dezső. Bp., 1921. 23. 88 Huysmans: i. m. 24. 89 Napló, III. k. 272. 9

° Napló, III. k. 222.