Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

A fentiek alapján bizton állítható: az a meggyőződés uralta gondolkodását, hogy bár a nyelv konvencionális jelrendszer, mégis egyrészt szinte az egyetlen lehetőséget jelenti arra, hogy felépítsük önálló, a külvilágtól függetlenített saját világunkat és megteremtsük identitásunkat, másrészt a nyelv segítségével lehet az eszményeket a közönség szívébe oltani, olyan világot teremteni tehát, mely mások számára „gyúl ki csillagul".

79 Magáénak vallotta a klasszikus modernség azon hitét, hogy a költői nyelv az igazság hordozója, a teljes életet pótló világ megteremtésének egyetlen eszköze. Magánvilág és eszményadás nem is áll oly távol egymástól. Oláh a mindennapokban is gyakran élt a képzeleti, fiktív világ teremtésének eszközével. Szeretett minél különlegesebbnek, minél titokzatosabbnak és így minél hatásosabbnak tűnni. Viselkedésében, akár csak Wilde-éban, mindig volt valami mesterkéltség, megtervezettség.

80 Úgy lépdelt az utcán és úgy viselkedett, mintha minden lépése és cselekedete csak jele lennie valami mélyebbnek, igazabbnak, a nem látható, de egyedül fontos valódi életnek. Mintha nemcsak művei, hanem maga is megfejtésre váró jel lenne. Kortársai azonban mindezt inkább különcségnek látták, s nevettek rajta vagy hóbortosnak találták. Oláh nemcsak jogot érzett e szerepre, ami szerinte méltón fejezte ki a mindennapi világon és a környezetén való felülállását, hanem védekezésül is használta ezt az álarcot, hisz valójában, ahogy a naplóból is kiderül, nagyon is félénk, gátlásos, önmagában kételkedő, s e kétséget nárcisztikus önszeretettel legyőző ember volt. O maga is tisztában volt e magatartásbeli kettősséggel, személyisége hasadtságával: „Odafent, az emberek előtt játszani a törhetetlent, a nagyot merőt, a halhatatlant; idehaza: lerogyni a dívány szegletébe, elkészülni az utolsó számadással, s nem hinni többé semmiben... Mindig azon imádkozom: csak az öntudatom hagyna el a katasztrófa idejében; de úgy látom: ezt a kegyet is megtagadja tőlem a nyomorult véletlen. Mindenem elkorhad: öntudatom még akkor is ott reszket fölöttem, mint láp fölött a lidércláng".

81 S mindezt még 1909-ben vetette papírra, amikor még hitte és hihette, élete és költészete nem múlik el nyomtalanul. S aztán egyre jobban kellett a bódító képzelet. Nem pusztán azért, mert - a Keletiek nyugaton tanúsága szerint - Debrecen koporsó, hisz nem csak az itt maradás következménye volt, hogy kellett a képzelet ópiuma, a nagy költő és a különc álarca. Oláh ugyanis nemcsak Debrecent, hanem az egész akkori világot idegennek és ellenségesnek érezte. A magány és a képzelet egyetlen lehetőséget jelentett számára a nagy ember, az egész ember megvalósítására, abban a korban, amikor ez már végképp lehetetlennek tűnt: „[t]ört számokból áll életünk, lelkünk, sorsunk, jellemünk. Egy egész embert, egy tökéletes jellemet, egy szabadon kifejlődő szenvedélyt nekem - és országot adok érte!"

82 A képzelete gazdagsága személyisége szuverenitásának, egyediségének a jele volt, a különc álarca pedig e korban inkább már csak Don Quiotének számító nagy emberé.

83 79 Napló, V. k. 628. 80 Vö. Richard Gilman: A dekadencia. Ford. Fridii Judit. Bp., 1990. 155. 81 Napló, II. k. 153. 82 Napló, III. k. 264-265. 83 Vö. Varga: i. m.