Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

emberi képzeletet, s oly mértékben oldódnak fel az élményben, hogy szinte be is záródnak abban. De azért a képek megmaradnak, s ezáltal bizonyos korlátok között felidézhető és megismételhető az élmény. Hofmannsthal épp e felidézőerőben látta a költői nyelv lényegét.

75 Oláh viszont eredendően bízott a nyelvben, számos romantikus alkotóhoz hasonlóan hitte, hogy az emberi nyelv kezdetben költészet volt. S leginkább ez a bizalom és hit volt az alapja annak, hogy hagyta magát a képek által sodortatni. Szinte rábízta magát a pillanatnyi élményben feltoluló szavakra és képekre, amelyek aztán szabadon és szinte ellenőrizetlenül áramlottak. Ez a boldog önfeledtség, ez a nyelvre való hagyatkozás teremt hasonlóságot Hofmannsthal pillanatban feltoluló és nyelvben megőrződő képeivel. Mindezeken túl Oláh nyelvhasználati módja bizonyára nem független attól a jelenségtől, amely a népnemzeti irodalom számos képviselőjénél megfigyelhető, akik a századforduló idején is fenn akarták tartani a népnemzeti világkép horizontját, amelynek hitelessége azonban már csak a retorika segítségével volt fenntartható. E költők tisztában voltak a népnemzeti horizontból látható és megteremthető világ valóságrangja kérdésességével, s így nem az ebből a nézőpontból látható világ képét adták, hanem arra törekedtek, hogy „e világ nyelvéből önkényesen és ötletszerűen kiragadott szavakkal morális hatást gyakoroljanak az életvilág természetes beállítódásában érintetlenül hagyott olvasóra".

76 Oláh maga is ebbe nőtt bele, hisz ha kellett, Rákócziról, ha kellett Deák Ferencről írt ugyanolyan hatásos verset. Sokan szemére is vetették e világnézeti tisztázatlanságot, de számára mindennél fontosabb volt a hatás. Nem gondolkodtatni, nem megdöbbenteni s nem elszomorítani akarta olvasóit, hanem le akarta nyűgözni, meg akarta részegíti őket. Rendkívüli hatására számos példát hoz fel naplójában is. Többek között feljegyzi, hogy Gyóni Gézáról tartott előadása közben beszéde hatása alatt az egyik diák elájult, A meztelen asszony és A halottak visszajárnak című darabjai bemutatóján pedig többen megőrültek és rosszul lettek. Máskor Shakespeare-ről tartott előadása közben „egy kis lány [ugrott fel] izgatott jókedvében a padból, s nem tudva hova lenni örömében, a levegőbe kiáltotta - én is hallottam! - nahát, ez nagyszerű ember".

77 Persze az is igaz, hogy Oláh költészetfelfogása őriz valamit a művészet mágikus, harmóniateremtő erejében való hitből. A világban csak ott van harmónia, ahol jelen vannak a Múzsák és a művészetek: „[m]ég a madarak is megszólaltak az énekemre. Fölöttem nem tudom, milyen énekes kezdett gügyögni, mintha álmában beszélne. De a villasor felől megszólalt ám a kuvik, a halálmadár is, ocsmány és éles rikoltásait beleszőtte az én finomabb énekembe. Dühös voltam rá, de nem értette a szép szót. - Távolról egy tájékozatlan házőrző kutya is ugyancsak ugatott. - De a Hold annál bajosabban mosolygott kelet ormán."

78 75 Hugo von Hofmannstahl: Gespräch Über Gedichte. In: H. v. H.: Asusgeivählte Werke in zwei Bänden. Bd. II. Frankfurt/M, 1957. 372. 76 S. Varga: i. m. 263. 77 Napló, IV. k. 522., Napló, II. k. 154., Napló, IV. k. 534. 78 Napló, IV. k. 547.