Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

dogtalanságot; „vágyaink soha nem teljesednek", s „ugyan melyikünk boldog e céljanincsen világon?"

66 Oláhnál azonban a magány nemcsak elkerülhetetlen sors, hanem a külvilág elleni védekezés egyetlen lehetséges módja, A sors és a külvilág kijátszható, ha a magány egy önálló, a külső életeseményektől lényegében független és teljes világ megteremtését is jelenti. E belső, „imaginárius Tahitiban"

67 Oláh olyan kertet vélt találni, ahol az önművelés és a világ formálása, a belső és a külső egysége tökéletesen megvalósítható, még ha azon az áron is, hogy álmodunk. Ha valamikor még hitte is, hogy az én és a sors mégiscsak birtokolható, kézben tartható, idővel be kellett látnia az utóbbi alakítása nem áll hatalmunkban. A belső világ szabad és öntörvényű formálása azonban talán mégiscsak lehetséges. S nem mondott le teljesen a sors irányíthatóságáról sem, hisz feltétlenül hitte, hogy majd az utókor szemében megmutatkozhat nagysága. Emiatt lesz a napló is önigazoló, önmaga mentségét célul tűző önéletírássá. Oláht sikertelensége és boldogtalansága idővel arra tanította meg, hogy semmi sincs a földön, ami képes lenne önmaga értékét igazolni. Erezte, erélyes kiállás kell ahhoz, hogy a külvilág elfogadja olyannak, amilyennek látja önmagát. Minden bizonnyal nem volt rá hatás nélkül Oscar Wilde, még ha életmódja távol is állt erkölcsiségétől és neveltetésétől, de ő adott először nagy hatású példát az imageteremtésre,

68 arra, hogy a magunkról kialakított képet el lehet fogadtatni a világgal, sőt el kell fogadtatni, ha élni akarunk. Oláhból hiányzott azonban az erély, amelynek segítségével sikert érhetett volna el, ő az image-teremtés szerényebb és kevesebb eredménnyel kecsegtető, de semmivel sem veszélytelenebb módját választotta: egy külön bejáratú világ megteremtését, s ami ezzel majdnem egy: a naplóírást. Oláh nem volt olyan következetes, mint Hofmannsthal, aki tisztában volt vele, hogy nem lehet olyan álomvilágban élni, mint a romantikusok.

69 S nem vette észre, vagy csak nagyon későn, hogy világa lassan Narkisszosz kertjévé alakult át, ahol a belső és a külső álmodott egysége csak azon az áron lehetséges, ha a világ nem más, mint saját belső valóságunk kivetítése. Ha kezdetben volt is e magányos szigetnek utópikus vonása (lásd Gulyás Pál versét),

70 amennyiben a művészet világalkotó és eszményállító szerepét példázta, lassan a nárcisztikus személyiség riasztó világává vált. Oláh Gábor alkati indíttatásból és kényszerből elfogadta, hogy neki a belső világ művelése, esztétikai megformálása jutott. Ennek legfőbb eszközét pedig a képzeletben és az álomban látta. Nemcsak a költői tehetség legfőbb bizonyosságának gondolta a gazdag képzelőerőt - Petőfi és önmaga legfőbb költői erényének is ezt tartotta -, hanem a képzelet az az eszköz volt a számára, amelynek segítségével zárójelbe tehető a külvilág. A képzeletnek leginkább látomásteremtő hatása volt ál66 Napló, V. k. 570., 573. 67 Lukács György: Gauguin. In: Ifjúkori müvek. Bp., 1977. 115. 68 Török András: Oscar Wilde világa. Bp., 1989. 267-268. 69 Carl E. Schorske: Bécsi századvég. Ford. Györffy Miklós. Bp., 1998. 272. 70 Gulyás Pál: Oláh Gáborhoz. Napló, V. k. 561-562.