Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

dásos, hisz a látomásban a külső és a belső tökéletesen egybeolvad, s a belső igazság „valóságossá" válik. Akárcsak a fiatal Hofmarrnsthalnál, Oláhnál is a külső világ dolgai közül csak azoknak volt értéke, amelyeknek ő adott jelentést, színt és formát: „[t]apasztalatait a benne lévő eszmények, képzetek szerint formál[t]a."

71 Oláh számára a világ csak annyiban létezett, amennyiben formát adott neki, pontosabban amennyiben ő adott neki formát. Képzelete világteremtő hatalmát talán leginkább az utolsó kocsikázásáról szóló feljegyzése példázhatja. E rész valóban elgondolkodtathat mindenkit: mi is a valóság. Oláh ugyanis a történet idején már nagybeteg ember volt, a fájdalomtól és a testében felgyűlt víztől szinte lépni is alig tudott, komoly kínokat jelentett számára akár egyetlen lépés megtétele is, mégis képes volt magát kiszakítani e szenvedésteli valóságból egy másikba, „egy tündéri, boldog kocsikázás"-ra: „Az egész életem átgördült emlékezetemen. Szépek az ilyen órák, százakkal fölérnek. Úsztak az akácfák, úsztak a sudár nyárfák, úsztak a hórihorgas fenyők az emlékezet finom ködében, mint messziről közelgő lányok a tavaszi napsütésben. Már a kocsink nem is mozgott, állott mint egy szobormű. Hanem körülöttünk és mellettünk hömpölygött, rohant, zuhant a föld színes szintje és a messze éggel ölelkező határ. Andalító zsongással hullottak a csöndbe a leszakadt madárhangok, mintha koromként üde kis ibolyák hullottak volna a fű bizonytalan színű bársonyára. Elcsigázott bérkocsis lovunk táltossá tündériesült, fakó kocsink diadalmi hintóvá ékesült, s mi ketten olyanok voltunk, mint a megszállottak vagy a görög istenek. Még egyszer boldog voltam, mint talán többé soha életemben".

72 Az igaz én és a hazug világ kettősségével függ össze Oláh nyelvmágiája is. Számára ugyanis csak az egyéni képek őrizték meg a valóság adott pillanatát, pontosabban ezek a képek adtak otthont az igazi valóságnak. Minél színesebb és gazdagabb a nyelv, annál inkább közelebb van ehhez a valósághoz, pontosabban annál inkább megvan az esély arra, hogy megőrződjön, hogy elmesélhető legyen, vagyis hogy mások is ugyanazt lássák meg a világból, ugyanazt tartsák valóságnak, amit ő. Oláh Hofmannsthalhoz hasonlóan képekben őrizte meg tapasztalatait. ,,[K]öltő vagyok, mert képekben élem meg a világot" - jegyezte fel Hofmannsthal 1894-ben.

73 Oláh szerint szintén a képekben való gondolkodás teszi a költőt költővé, a teremtő, imaginárius képzeletet pedig naggyá.

74 Mégis nagy különbség van kettőjük felfogásában. Oláht ugyanis nem érintette meg a nyelv krízise. Hofmannsthal a sokat idézett Chandros-levélben arról az élményéről számol be, hogy a nyelv alkalmatlanná vált a világ megragadására, s egyre inkább a hallgatás kerül a beszéd helyére. Hofmannsthal nem általában a nyelvről beszél, hanem az absztrakt és a mindennapi nyelvről. Mindez azonban a költői nyelvre is hatással van, hisz a külvilág tárgyai olyan váratlanul és meglepően ragadják meg a költői71 Varga: i. m. 66. 72 Napló, V. k. 636. 73 Hugo von Hofmannsthal: Aufzeichnungen 1894. In: H. v. H.: Reden und Aufsätze III. Frankfurt/M, 1980. 382. 74 Napló, II. k. 147.