Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

tudhatta, hányszor át kell majd élnie a fölöslegesség, a „világnélküliség" élményét. A fiatal irodalom körüli harcokban szerzett tapasztalatok közül pedig talán az a felismerése volt a legfontosabb, hogy csak akkor érhet el sikereket, ha valamely irodalmi társulásba betagozódik. O azonban mindennél jobban féltette személyisége és költői világa egyediségét. S még feltétlenül bízott abban, hogy egyedül, önmaga erejéből is lehet valaki, még ha a magány is ennek az ára. Később egyre inkább úgy érezte, a nagy és egész személyiség ma már csak a külvilágtól elvonulva, mintegy álomként valósítható meg. Ennek felismeréséhez és elfogadásához talán az a belátása adta a legnagyobb lökést, hogy a művészet is csak kétségbeesett és reménytelen kísérlet a közölhetetlen belső valóság közlésére. Nem azért lehetetlen a személyiség legbensőbb rétegének a megmutatása, mert nem lennének meg hozzá költői eszközei, hanem azért, mert a világ képtelen az igaz és a hamis megkülönböztetésére. Már 1899-ben a közönség hamis látására panaszkodik: „Háládatlan, rövideszű közönség! (...) Fafejűségének éppen az a bizonyítványa, hogy a szemének hiszen, az tetszik lelkének is (ha van), ami szemének..."

63 1909-ben pedig már mint megváltoztathatatlan tényt rögzíti: „Elolvad minden, mint a hó. Ez a világ: csaló."

64 E bejegyzés naplója második kötetének mottója, ami ekként arról is árulkodik, hogy Oláh mintegy erre válaszul szánta naplóját. 1922ben még keményebben, még reménytelenebbül írja: „A hit megrendült bennem. Okosság, okszerűség nincs sem az életben, sem a természetben. Hibáink: előrevisznek, erényeink elbuktatnak, jóságunk: ajtónyitója sok gonosznak. Legmélyebb énünk soha nyilvánvaló nem lehet; külső darabosságunk, a védő tüske, sebez és bánatot okoz nekünk."

65 Azzal, hogy Oláh a külső és a belső világot a hamis és igaz szerint állította szembe egymással, beismerte, nincs mód a személyiség világát a külső világba beépíteni, s nem marad más hátra, mint a belsőt egyedüli értékhordozóként elismerni, s ha lehet, elismertetni. Ez utóbbira tesz kísérletet naplójával, amikor igazi valóját szeretné megmutatni. Tudomásul kellett vennie: számára a magány elkerülhetetlen. Olvasta és talán számos kortársához hasonlóan szinte bibliának tartotta Jacobsen Niels Lyhne-jét, amely szerint bár kétségbeejtő, hogy a lélek mindig, minden lehetséges emberi kapcsolatban egyedül marad, de mégiscsak tudomásul kell venni: az ember sorsa a feltörhetetlen magány, s egyetlen magatartás lehetséges, ha e tényt elfogadjuk, s eszerint rendezzük be életünket. Oláh is a külvilágtól többé-kevésbé független világot alkotott magának. A külvilág ijesztette. A fenyegetettség eleinte, hol betegség, hol gyávaság, hol az apjától örökölt természet alakjában jelent meg, hol abban mutatkozott meg, hogy a kritika nem érti meg személyisége legbenső, másokkal összehasonlíthatatlan magját. Ezek voltak ugyanis az okai annak, hogy nem mert élni, hogy nem tudott érvényesülni, hogy félt a külvilágot saját világába beépíteni. Később azonban már szinte az ember antropológiai adottságának tekintette a bol63 Napló, I. k. 12. jegyzet. 64 Napló, II. k. 141. 65 Napló, III. k. 291.