Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

A századutó költői és Ady mellett azonban nálunk is voltak olyan művészek, akik az identitásvesztéssel szembeni viszony „osztrák" útját képviselték, akik magányosak voltak és az öncsalás különböző módjaival éltek. Leginkább Krúdy, Gulácsy Lajos, Csáth Géza és Csontváry magányos kálváriáira kell gondolnunk. Az identitásvesztéssel szemben ők nem a külvilágban keresték a kapaszkodót, hanem belső világukban, önmaguk felé és önmagukba fordultak. S e befelé vezető út egyik legradikálisabb megvalósítására vállalkozott/kényszerült Oláh Gábor is, akinél a világ tengelye saját énje, mely bár szerinte az ember legértékesebb, megismerésre leginkább érdemes része, mégis mások számára örökké rejtve marad. Már 1904-ben így írt Madai Gyulának: „Azt hiszem, az embert nem is a munka jelöli, amit életében kigyöngyöz magából, hanem az a kimondhatatlan kincs, amit lelke bányájában rejteget, s ami mindenkire másra elveszett - csak önmaga csodálja, önlelkének befelé fordított szemével. Nem bánom én, akármi lesz a sorsom; de azt tudom, hogy volt idő, mikor az örökkévaló Istent, mint atomaimban szétosztott megmagyarázhatatlanságot: éreztem magamban! Vajon hányan érzik ezt? - íme, így tanultam meg lassanként, hogy tulajdonképpen Minden: Én vagyok! Én vagyok a mindenség. Magamban látok és érzek és tudok mindent. Ha En harmóniában vagyok: csillagosán ragyogó az ég felettem, habár mások villamosnak látják is. Az Egyéniségnek szeretnék templomot emelni és imádtatni a nem Egyéniségekkel. Szeretném, ha megtisztelnék ezt a fogalmat azzal, hogy nyelvünk betűiben nagy betűvel jelölnénk: Én."

60 Hiába írt társadalmi regényeket, hiába foglalkozott szándéka szerint a magyarság nagy sorskérdéseivel, valójában mindig önmagát írta. Mindig azt kereste, mi az, ami csak az övé a világból, s mi az, amit csak ő adhat a világnak. Ezért fájt neki annyira, hogy valódi, legbensőbb énjét nem látják meg kortársai: „mindig másokat látnak bennem, s nem magamat. Összehasonlítottak már Vörösmartyval, Arannyal, Petőfivel, Tompával, Kiss Józseffel, Adyval, Byronnal, Shakespeare-rel, Dehmellel, Ibsennel, Heinével, Ördöggel és pokollal csak azt nem mondták, hogy O. G. = Oláh Gábor."

61 Költői indulásakor még hitte, hogy maga rendelkezhet én-jével és műveivel. A Bokréta kapcsán ekkor írt feljegyzései arról a mély meggyőződésről adnak számot, hogy a külvilág és saját világa összehangolható. Bizonyosságát mi sem mutatja jobban, hogy a Bokréta szobrát is megtervezi.

62 Még - ha részben más világképi keretek között is (Ady hatása!) - az Elet lobogója alatt című kötete is a belső világ érvényesíthetőségének feltétlen hitéről tanúskodik, különben értelmezhetetlen lenne, miért gondolta azt, hogy „becsszóra" el kell hinnünk, amit a kötet több versében állít, hogy ő lesz a költők fejedelme. Lassan azonban szaporodtak azok a tapasztalatai is, amelyek arról szóltak, hogy a személyes és a közösségi összekapcsolása talán nehezebb, mint gondolta. Párizsból hazaérkezve pillanatok alatt rá kellett döbbennie, hogy egyedül van egy számára idegen világban, amit Debrecennek hívnak, s érezte azt is, nincs mód a szabadulásra, pedig ekkor még nem is 60 Oláh Gábor Madai Gyulához, 1904. aug. 11. - Napló, I. k. 61. jegyzet. 61 Napló, IV. k. 381. « Napló, I. k. 65.