Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

gához vagy egy finoman művelt, de zárt és mesterséges kertbe, egy önmagába záruló magánvilágba vezet-e útja! Identitás és fikció Ha egyetlen problémára kellene leszűkítenünk a századfordulót, mintegy esszenciáját adva e kultúrtörténeti kornak, minden bizonnyal a személyiség identitásának kérdése lenne az. A világ szétesése, az énvesztés és az „én átrendezésének" szükségessége jelentette a századfordulós nemzedék legfőbb problémáját. „De hát mi vagyok én?? Úristen, hát mi vagyok én?!"

56 - kiált fel kétségbeesetten Oláh is. Talán Nietzsche válasza volt a legradikálisabb, aki a kognitív megismerés és a céltételező cselekvés minden korlátjától, valamint a szükségszerűség s a morál parancsaitól megszabadított szubjektivitást állította egyetlen méltó célként. A menekülés útja az ő számára az individuáció elvének dionüszoszi széttörésén át mutatkozott meg. A Tragédia születése óta Nietzsche célja ugyanis a többé-kevésbé tudattalan életet élő örömteli-fájdalom nélküli individuum megmutatása volt. Nálunk nem voltak olyan művészek és gondolkodók, akiket a Nietzschéhez hasonló radikalitás jellemezne. Hanák Péter az identitásvesztés és a magányosság számos századfordulós formáját bemutatva egyik tanulságként épp azt állapította meg, hogy a magyar irodalomban nem kérdőjeleződött meg oly mértékben a közösségi és az individuális viszonya, mint például az osztrák irodalomban, pontosabban a magyar irodalom közösségi jellegének etikai követelménnyé formálódása nem engedte meg, hogy ezek végletesen elszakadjanak egymástól.

57 A két (a közösségi és az egyéni) világ horizontjának összeolvasztása azonban ahogy már láthattuk is - korántsem olyan természetes, mint akár Hanák tanulmányából is következnék. S. Varga Pál a XIX. századi lírát vizsgáló könyvében mutatott rá arra, hogy a kollektív horizont normatív volta és ami ezzel együtt járt, a szubjektív világok valóságrangjának kérdésessége a századutó sok költője számára tette lehetetlenné, hogy új emberi tapasztalatokkal is számoló, önálló költői világképet alakítsanak ki. S ugyancsak ő hívta fel a figyelmet arra, hogy majd csak Ady lesz az, akinél a közösségi-nemzeti és az egyéni világ horizontja összeolvad.

58 Ady egyaránt fontosnak tartotta a két világ önállóságát és összehangolásuk szükségességét: a költőnek, pontosabban a nagy egyéniségnek ,,[m]eg kell találni önmagát, s meg kell látnia a világot. Meg kell látnia, hogy a világ egyszínű, tőle egészen különálló. Az ő világa és a többié: két világ. Ezt a két világot Harmóniába kell hozni s mindkettővel elszámolni: ez az igazi kiválóság..."

59 56 Napló, I. k. 83. 57 Hanák: i. m. 58 S. Varga: i. m. 291., 292. 59 Ady Endre: írók és írások (1901). Ady: i. m. I., 108. - Kiemelés az eredetiben.