Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

tatlanul megérintette őket az új világ is. Sem ide, sem oda nem tudtak állni, s így szép lassan mind a két világ, sőt talán maga a világ vált lakhatatlanná számukra. E folytonos köztes állapot köznapi nyelven a magány, társadalmi-szociológiai frazeológiával a marginalités. Maga Oláh is tisztában volt emberi és egzisztenciális helyzetével, s tudta, akár a Soins eris hőse: „abban a világban, amelyet magad alkottál magadnak, lelkednek igazi otthonában, énednek minden magasabb rendű vállalkozásában, vágyódásában, nagyra törésében, mindig solus eris, egyedül lész."

51 Minden bizonnyal igaz lehet Hanák Péter azon meglátása, hogy ez az eklekticizmus és ambivalencia rétegspecifikus vonás. A hagyományos közösségi formákból kihullott értelmiségiek jellemzője, akik „kívüle áll[nak] a világnak".

52 Míg azonban a többség több-kevesebb vívódás után megtalálta a helyét, Oláh szinte élete végéig gyötrődött. Nem bízta rá magát egyik világra sem, hanem különvilágot teremtett. E sokak által tragikusnak tartott sors lehetséges kulturális és innovatív hatására hívta fel a figyelmet Hanák Péter, aki szerint e magány vagy marginalitás „a függetlenség és integritás olyan fokát teremt[het]i meg, amely afféle kognitív kiváltságot jelenthet".

53 így volt ez szerinte Juhász Gyulánál, Krúdynál vagy Gulácsy Lajosnál. Oláh azonban más eset. Hisz bár arra ítéltetett, hogy „két nem pusztán különböző, hanem egymással ellentétes kultúrában éljen",

54 aminek következtében a legvégletesebb magány jutott neki, de nem tudta elfogadni sorsát. Miközben egy szinte teljesen külön bejáratú világot épített magának, aközben mindennél jobban várta a sikert, a külvilág elismerő hozzájárulását magánvilágához. A siker volt számára a visszaigazolás egyetlen jele. S mivel ez elmaradt, így minden szenvedés ellenére is kénytelen volt társadalmonkívüliségét értéknek tekinteni, annak a bizonyítékának, hogy ő különb, mint a többiek. Hitte, nem másképp, hanem jobban lát és jobban ír, mint kortársai. S nem, vagy csak későn vette észre, hogy a Weg nach Innen egyre inkább egy zárt, reflektálatlan, önimádatot gerjesztő, belső használatú, privát világ foglyává teszi. Oláh esetében mélységesen igaz az a hofmannsthali meglátás - amely egyben Adytól való különbözésére és az említett magányos alkotókkal való rokonságára is fényt vet -, hogy nemzedékük előtt két lehetőség állt: vagy saját lelküket elemzik, vagy álmodnak.

55 Oláh inkább álmodott, s nemcsak szépirodalmi munkáiban, hanem többnyire naplójában is, amely azonban mégis gyakran az önmagával való szembenézésre, számvetésre, az önismeret ösvényére való lépésre is kényszerítette: nemcsak a vágyaiban-álmaiban látott, hanem a mindennapi és az emberi sorsot élő Oláh Gábor meglátására. Talán maga sem tudta egész pontosan, hogy a külvilágba, majd ezen át önma51 Ambrus Zoltán: Solus eris. Bp., 1907. 183. 52 Hanák Péter: A Szent Lélek lovagjától az Új versekig. In: H. P.: A Kert és a Műhely. Bp., 1999. 137. 53 Hanák Péter: Társadalmi peremlét és kulturális alkotóerő Bécsben, Budapesten és Prágában. In: Hanák: i. m. 259. 54 Hanák Péter idézi Everett V. Stonequist-et. Hanák: i. m. 256. 55 Hugo von Hofmannsthal: Gabriele d'Annunzio. In: Gotthard Wundberg hrg. Die Wiener Moderne. Literatur, Kunst und Musik zwischen 1890 und 1910. Stuttgart, 1981. 342.