Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

individuum tehát erősen korlátozva jelenik meg Oláhnál. Felfogását nagyban meghatározhatta a magyar irodalmi értelmiség Oláhéhoz nagyban hasonló Nietzscherecepciója, másrészt a mindennapival szembeni ellenszenve, vagyis annak a hite, hogy a művészi életet élő egyéniség a köznapi világ fölött él. S neki élete művészivé formálása volt legfőbb vágya. Két világ és számos szubkultúra ütközött a századfordulón, s Oláhban is. A két világ egyike sem hasonította teljes mértékben magához Oláh személyiségét. Mentalitásában, magatartásában és gondolkodásmódjában mind a kettőnek ott vannak a nyomai. A régi világ az elsődleges szocializáció során szinte beleégett személyiségébe, elég ha a naplót átszövő idézetek szerzőire gondolunk (Petőfi, Arany túlsúlya). A másik világ pedig Párizs és Ady képében mintha csak azért kellett volna, hogy nyugtalanítóvá, problematikussá tegye Oláh számára a régi világot. Egy interjúban maga Oláh is úgy értelmezte párizsi útját, mint ami szakadást hozott létre személyiségében: „a nagy világváros zúgó vörös malma kivetette sarkából csöndes, békés életemet s elérhetetlen vágyak kínzójává tett. Akkor történt lelkemben, művészetemben az a nagy szakadás, amelyet mai napig sem tudtam betemetni fellázadt képzeletemmel. Azóta szakadatlan tart a harc magammal."

48 S valóban Oláh élete és művészete a két világ szakadatlan küzdelmében zajlott.

49 Mint a misztériumjátékokban, Oláh lelke volt a cél. De egyik világ sem tudott végérvényesen győzni, csak ide-oda rángatták szegény Oláh Gábort. Nem volt soha nyugvópont. Nála minden mozgásban, alakulóban van: a korábbi versek sokkal régebbi kötetkompozíciókban tűnnek föl, a régebbi művek át- és újraírhatok, álláspontja mindig csak pillanatnyilag fixált. Az ellentétek között nem tudott vagy nem akart választani. Úgy tűnik, a holnaposokról írt hírhedt cikkében sem pusztán taktikai megfontolásból vagy elvtelen alkalmazkodásból írta Rákosi Jenőről, hogy a kor egyik legkorszerűbb írója, aki otthagyta a maga korát és eljött Adyéba-Oláhéba,

50 mint ahogy nem pusztán gyöngeségből vagy a divathoz való simulas miatt kerül Ady hatása alá. S ugyanez magyarázhatja társadalmi nézetei következetlenségét is. Legpregnánsabban talán a zsidókérdés kapcsán látható mindez, hisz egyszer hol durván antiszemita legközelebbi ismerőseivel (pl. Kardos Alberttel) szemben is, hol pedig a legnagyobb együttérzéssel beszél sorsukról. Mintha minden egyformán igaz lenne, meg hamis is, sőt mintha ezek felcserélhetők lennének egymással. Oláh magatartása és létérzése szemléletesen fejezi ki a századvégi elbizonytalanodást. Az egyik oldalon a személyiség szolgálatelvű értelmezése, a kötelesség sztoikus teljesítése, a naiv önazonosság, a hagyomány eleve adottsága, a művészet nemzeti-közösségi szerepe, a másik oldalon a felnövesztett, modern idegéletet élő személyiség, aki nem megismeri, hanem műalkotásként teremti a világot, a rezignáció, a létezés céljának bizonytalansága, a magány, a szubjektív világ érvényességéért való küzdelem. Oláh leginkább azokra az Ambrus-hősökre emlékeztet, akik bár a régi világban nőttek föl, kapták meg életorientáló elveiket, de visszavonha48 Napló, I. k. 202. jegyzet. 49 Vö. Oláh Gábor: Ellentmondások embere. Oláh 1909. 50 Napló, I. k. 223. jegyzet.