Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
Az önismeret kertjében - utószó
őket. 24 Viselkedésbeli hiányosságait azonban nehezen pótolhatta, hiába szerette volna, hogy az ő fellépése is könnyed s magabiztos legyen, csak nem tudott szabadulni félszegségétől és darabosságától. Sokat elárul Oláh önértékeléséről, de a sorsa értelmezésének hátterét adó népies eszmék lelkébe gyökerezettségéről is, hogy a társadalmi felemelkedés modelljét lényegében Toldi Miklós jelentette a számára. Regényeiben rendre ezért térhet vissza az a motívum, hogy ő valójában nemesi szülők gyermeke, aki ugyan átmenetileg kisemmizett és álarc viselésére kényszerített, de a végén mégiscsak megmutatkozhat igaz valójában. A művelődési-irodalmi felemelkedés egyben társadalmi felszabadulást is jelentett számára. Oláh sorsa elementáris szociális töltettel rendelkezett, s ezzel ő maga is tisztában volt, noha ennek szimbolikus értelmezésére alig-alig vállalkozott, inkább a megteendő, a kiválasztottsághoz vezető út szédítette: „...egész életemet szimbólumnak látom: a pusztáról a fényes város felé törtető pásztorfiú, vagyis a szépségtől csalt Magyarság szimbólumának". 25 A fentiek talán érthetővé teszik, ha a pályakezdő Oláh számára szinte szentírás volt az irodalom és a személyiség népnemzeti értelmezése. Miért kételkedett volna e tanítás érvényességében, hisz a késői korok emlékezetére is méltó sorsot ígért a vágyaiba kódolt nemzeti költőszerep. Számára nem volt más szilárd pont, amivel kimozdíthatta volna magát a társadalmi hierarchia alsó fokáról. Nagyra törő álmainak ez az eszmekör képezte alapját. Joggal emlegethette Oláh irodalmi helyzetével kapcsolatban Imre László, hogy a népi írók túl korán született elődje. 26 Aztán megismerkedett Ady verseivel, eljutott Párizsba. S szinte kifordult addigi önmagából. Párizsból valahogy minden másképp látszott. Párizsi útinaplójában alig-alig ismerni a korábbi Oláh Gáborra, mert ízig-vérig szecessziós alaknak mutatta be önmagát. Olyan kifinomult ízlésű művésznek, aki nem tesz mást, mert ebben látja a valódi élet megvalósításának egyetlen lehetőségét, mint szemlélődik. A Szajnaparti városban megtapasztalta, mit jelent művészi módon élni, esztétikailag szemlélni a világot és önmagát, mintha ezek is műalkotások lennének. Itt ismerte fel, hogy „[a]z élettel szemben egyetlen álláspontja lehet a művészembernek: megfigyelni, tehát ülni az élet vizeinek partján és nézni az előtte elsuhanó hullámokat. Ennél szentebb örömöket nem ismerek". 27 Úgy érezte, itt talált rá arra az útra, ami elvezetheti önmagához. Személyes világát úgy emelte párizsi útirajzában világhorizonttá, hogy távol tartotta magát a korábbi szociális-ideológiai szereptől: az individualitás, a személyes világ elsődlegességére, világalapozó erejére ébredt rá. A Keletiek nyugatonban könnyedén, őszintén és hitelesen adja önmagát. Ekkor ismerte meg azt a varázsos, egy egész életre szóló érzést is, hogy a művészi élet a mindennapok fölé emelheti, valamiféle égi világba: a jelentések világába. Ráadásul itt ő maga 24 Napló, I. k. 34. jegyzet. 25 Napló, V. k. 118. jegyzet. - Kiemelés az eredetiben. 26 Imre László: Oláh Gábor-problémák. Alföld, 1981. 1. 80. 27 Napló, V. k. 607.
