Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

alkothatja meg, vagy legalábbis alakíthatja a jelentésképzés szabályait. Hitte és tapasztalta vagy tapasztalta és hitte, hogy a művészetnek, a világ művészi szemléletének köszönheti, hogy életének jelentése van, s nem porlad szét nyomtalanul a mindennapokban. Az önmegértés eddig soha nem tapasztalt élménye véste bele mindörökre a szépség abszolút elsődlegességét, amiben Wilde-dal együtt hitt: „...akik nem szeretik jobban a Szépet, mint az Igazságot, sohasem láthatják meg a Művészet legszentebb oltárát".

28 Azért kárhoztatta Móriczot vagy Dickenst is, mert a szépséget alárendelik az igazságnak. Holott a Szépségnek kell a költő élete „vezércsillagának" lennie.

29 Oláhnak Párizs mutatta meg, hogy a tudatos, szinte még az álmait is megtervező ember és a nemzeti érdekek szolgálatában álló költő mellett ott van a művészember, akit inkább élményei, érzései és ösztönei vezetnek, mintsem esze vagy erkölcse. Hisz mire megy az ember a puritán erkölcsű Debrecennel: „Milyen sivár is az én erkölcsös életem! Mit érek vele? Bolondabb vagyok az utcai kutyánál. Huszonnyolc esztendőt éltem és nem csókoltam soha szerelemből és nem csókolt senki szerelemből. Gyáva voltam, becsületes voltam, nem mertem csókolni."

30 S itt ébredt rá arra is, hogy nemcsak az Arany és Petőfi nevével fémjelzett irodalmi hagyomány létezik, hogy másképp is lehet verset írni, mint eddig tette: „Ha nem látom soha Párizst: Arany János-ias, népiesen reális történetek beszélője leszek halálig..."

31 Gondolkodása radikális átformálódásáról tanúskodik, hogy egész másképp kezdi értelmezni a modernséget, mint addig. Korábban ugyanis a modernséget olyan kultúrhelyzetnek tekintette, ami új világosságot, új szenzációkat hoz az ember számára. A kultúra válsága így szerinte nem a világ vége, hanem egy új kultúra kezdete. Spencer hatására magáévá tette azt a liberális hitet, hogy az ember kiművelése egyben az emberiség haladását is szolgálja, s bízott a hagyományos morálistudományos kultúra erejében. Erről tanúskodik az 1908-ban írt, A halál költészete című esszéje, amiben az egészséges irodalom nevében szembeszállt a dekadens irodalom halálkultuszával. A nemzeti közösség szempontjából tekintette károsnak az irodalmat elárasztó halálköltészetet. „A halálfélelmet mámorba fojtják, a mámor révületeket, víziókat teremt, felcsigázza az ernyedő idegeket csak azért, hogy aztán annál végzetesebben roskassza össze a test egész alkotmányát."

32 Oláh tehát ekkor egyértelműen csak a racionális, a jövőben bízó magatartást tekintette modernnek. A világ efféle felosztásának erkölcsi magabiztossága törik meg Párizsban. A modernség most már kettős értékű kultúrhelyzet: egyaránt táplálkozik 28 Oscar Wilde: A hazugság alkonya. In: O. W.: A kritikus mint művész. Ford. Benedek Marcell. Bp., é. n. 63. 29 „Eletem vezércsillaga: a Szépség. Ezt dalolom, ezt imádom, ennek emelek sok, sok templomot." Napló, III. k. 302. 30 Oláh Gábor: Keletiek nyugaton. Debrecen, 1919. 112. 31 A Debreczen 1930. május 12-i számában Oláh Gáborral készült riport. - Napló, I. k. 202. jegyzet. 32 Oláh Gábor: A halál költészete. Debreczeni Független Újság, 1908. április 19. - Napló, I. k. 164. jegyzet.