Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

jában arról szerette volna meggyőzni olvasóit, hogy irodalmunk egyik legnagyobb művészeként, alkotó szellemeként kell számon tartani őt, mert „a költősors eszménye uralkodott élményein, de rajta magán is".

5 E miatt a szinte minden mondatot átható szándék miatt úgy tűnik, hogy nem is naplót, hanem önigazolás szándékával íródott önéletírást tart kezében az olvasó. Szerzője azt szerette volna, hogy olyannak lássák, mint amilyennek ő látta magát. Ha már az élet és a kritika oly cudarul bántak vele, legalább az utókor hadd ismerhesse meg az igazi Oláh Gábort, akit egyaránt elfedett a mindennapi robot szürkesége és a műveit, sorsát elemző-értelmező munkák. Szakadatlanul írta tehát naplóját, abban a meggyőződésben, hogy naplójában majd színről színre láthatóvá lesz igazi arca. A századforduló és gyermeke A századfordulón többé-kevésbé mindenki úgy érezte, hogy a világ, amibe felnőve kilép, nyugtalanítóan irány talán és reménytelenül pluralisztikus. Nincs tehát biztos talaj, amin az ember megvethetné a lábát. Talán legátfogóbban Hofmannsthal rögzítette e létállapotot. írásai alaprétegét az az egzisztenciális, hisz a választás kérdését újra felvető felismerés adja, hogy mindaz, amit a korábbi nemzedékek biztosnak hittek, csuszamlóssá vált. „[Kjorunk természetében van a sokértelműség és a határozatlanság" - írta A költő és a ma című esszéjében. S épp ezért - a Chandros-levél tanúsága szerint - reménytelennek látta, hogy az ember megismerje és értelmezze a világot és önmagát: „[mjinden részekre bomlott, a részek megint részeikre és semmi sem akart egy fogalom alatt megférni".

6 Ady hasonlóképp látta a századforduló világát: „A mi korunk tagadhatatlanul egy forrongó, átmeneti korszak. Soha annyi ellentét, annyi probléma nem nehezedett egy korra, mint amennyi a mi korunkra."

7 S ugyanúgy ismerte a „minden egész eltörött" létélményét is. Török Gyula regényhősei is értékbizonytalanságban, a régi és az új világ közt vergődnek. Ambrus Zoltán szintén ebben látta a kor alapszituációját: ,,[a] mi korunk emberét mindenekelőtt az ellentmondásoknak ez a szövevénye karakterizálja."

8 A századfordulóra a régi világ még eléggé hatóképes, ha nem is eléggé hatékony volt, az új pedig már megkerülhetetlen. Csaknem mindenki érezte azt is, hogy értékeknek, gondolatoknak, formáknak, hiteknek és érzéseknek e kavargása új magatartást és új válaszokat igényel. Hofmannsthal és Ady tisztában voltak azzal is, hogy a régibe többé nincs visszaút. Sokan voltak azonban olyanok, akik 5 Varga Lajos Márton: Egy magyar Don Quijote. Alföld, 1981. 1. 66. 6 Hugo von Hofmannsthal: A költő és a ma [Der Dichter und diese Zeit] - Levél [Ein Brief]. Ford. Lányi Viktor. Bp., é. n. 11. és 40. 7 Ady Endre: Himfy dalai (1899). In: Vezér Erzsébet vál. Ady Endre publicisztikai írásai I. Bp., 1977. 24. 8 Ambrus Zoltán: Vezető elmék. Bp., 1913. 251.