Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

Az önismeret kertjében - utószó

változatlanul és makacsul szilárdnak hitték a régit, s magabiztosan kárhoztattak minden újat. És sokan voltak azok is, aki folytonos köztes állapotban éltek, akik tehát képtelenek voltak választani a régi morál, régi életelvek és az új élettapasztalat diktálta magatartásmód között. Cselekedeteik rendszerint nem is választás eredményeként születtek meg, hanem mindig az az erő döntött, ami nagyobb nyomást gyakorolt a személyiségre. Oláh is ide tartozott, de az értékpluralizmus nem töltötte el kétségbeeséssel, hitte, hogy értékek és kultúrák századvégi kavargása és e sokféleség elfogadása maga az új, s nem is kell most és mindörökre választanunk, hanem pillanatnyi hangulatunknak, ösztöneinknek vagy (művészi) érdekeinknek engedve szabadon válogathatunk köztük. Nem a személyiség egysége a fontos tehát, hanem a hatás, melyet cselekedeteinkkel vagy alkotásainkkal kiváltunk. Kultúrák közti lebegését az sem szüntette meg, hogy számos kortársához hasonlóan őt is rabul ejtette a reneszánsz személyiség egységének varázsa: Michelangelo bár „örök tusakodó", de a művészetnek szentelt élet minden cselekedetét és minden rezdülését összerendezi.

9 Példája azonban inkább csak történeti alapot adott annak az életprogramnak, amely a „nagy ember" eszményének megvalósítását és a művészet szentség voltának visszaállítását tűzte ki célul. Ennek eléréséhez egyetlen utat látott maga előtt: minél hatásosabb, minél több embert lenyűgöző alkotások létrehozását. A művészi eszközök és a gondolatok eredete, forrása lényegtelen, egy a fontos, a hatás. Az Oláhval foglalkozó kritikusok szinte a kezdetektől szóvá tették művei eszmei és stílusbeli eklekticizmusát, amiben aztán Németh László a debreceni költő sorsának kulcsát vélte felfedezni: magával nem jött tisztába.

10 S valóban Oláh életét és alkotásait sokkal inkább a szeszély, semmint a következetesség jellemzi. Naplójában tételszerűen is elutasítja a következetességet, s próteuszi alkatú művésznek tekinti magát: „Proteus-alak vagyok a szó legmozaikabb és kaméleonabb értelmében. Apró korszakokból van összerakva az életem, azok szerint a könyvek szerint, amiket olvasok".

11 E kétsoros önjellemzés mélysége akkor tárul fel igazán, ha egyrészt hozzáolvassuk azt az 1939-ből származó másik két sort, mely a próteuszi lét gyötrelmeiről szól - „[öjrökös kétség, köd, bizonytalanság és rettegés volt egész életem. Mások milyen nyugodtan éltek át száz évet is"

12 -, másrészt viszont azt is meglátjuk, hogy a próteuszi alkat nem jelenti rendezőelv hiányát. Oláh életében és művészi gyakorlatában ez a hatásos művészi forma volt. Mindez érthetővé teszi, miért nem akart vagy nem tudott választani a különböző, egymást néha kizáró irodalomértelmezések, művészi eszközök, témák és eszmék között. Oláh nevelődése a régi, az elmúlóban lévő világ szellemében történt. E világ legfőbb szellemi őre Gyulai Pál, legfőbb tanítója-szónoka Beöthy Zsolt, legfőbb irodalompolitikusa pedig talán Rákosi Jenő voltak. Noha Oláh világosan érzékelte 9 Napló, III. k. 388.; A nagyság imádata. In: Oláh 1908. 10 Németh László: Oláh Gábor. In: N. L.: Két nemzedék. Bp., 1970. 231. 11 Napló, II. k. 152. 12 Napló, V. k. 582.