Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

A klinika ápolói és orvosi személyzete nagy szemeket meresztett a ritka téli csodára. Most kezdték hinni, hogy én vagyok az az illető, azóta megnőttek a borravalóim is. Látogatóim minden rendű és rangú emberek. Eldugott rokonaim éppúgy előbújnak, mint a denevérek szürkület leszálltával. A régi szerelmes kislány nagyanyává öregedve ugyancsak sokszor zörget a kapumon. Jönnek az irodalmi létrán fölfelé mászok, szürkék és feketék, valakik és senkik. Persze, jönnek a jó barátok, lankadtan vagy nekiiramodva, amint már az idő hozza magával. Kijárogat hozzám Móricz Zsigmond is, a kis zömök vadkan-magyar, akinek a feje mintha Arany Jánoséból és Deák Ferencéből volna összeróva.

113 Seregestől senkik jönnek.

114 S az a megható, hogy mindenik hoz magával vagy egy pár narancsot, vagy néhány szép almát, vagy befőttet, vagy drága vajat. Mint a három királyokat a betlehemi csillag, úgy vonja őket ezüstkoszorúm és nevem. No meg a halálom híre. A halálhír a legnagyobb felhorkantó. Mikor hal már meg, hogyan hal már meg. Ez érdekli a rokonokat. Ez az idegeneket. Én nyugodtan vagy nyugtalanul fekszem kis koporsó-ágyamban, amely tiszta fehér, mint a tavaszi felhő, vagy a háztetőn maradt hó. Szeretnék nekik furcsákat, tréfákat mondani, hogy - mint egy régi versemben írtam - koporsómon táncra perdüljön a fájdalom. Mert nem tartom ám halotthoz méltónak a kesergő nagy fájdalmat. Jobb szeretném a halált vigalmi és diadalmi nagy ünneppé fehéríteni. Nem fekete színű volna a lobogója, hanem fehér, mint az angyalok szárnya. Gyönyörű zene kísérné utolsó útjára az Úristen elé a hivatalos halálrajelöltet. Az emberek nem sírnának, hanem mosoly imbolyogna az arcukon. Nem az enyészet férgeiről forgatnának undorító kaleidoszkópot, hanem az örök élet fehér aszfodélosz

115 virágú mezőin andalognának. Általában szeretnék visszatérni a régi pogányok primitívebb, de hősibb halálfelfogásához. S az a régi vágyam is él, hogy szeretnék ravatalomon egy kis időre újra élni, érezni, látni, halla113 Gulyás Pál megörökítette Oláh és Móricz egyik találkozását: „Belklinika különszobája. Most lépünk be együtt az orvosságszagú folyosón. Egy madárijesztő felénk hadonászik ösztövér karjával. Nem, egy bagoly kucorog a szoba sarkában. Néz ránk tágra nyitott szürkés szemével. Mint a világtalanok. (...) - Én vagyok az, Gábor, Móricz Zsigmond! A kucorgó bagoly széttárja két szárnyát, de csak váz ez a szárny már, madárijesztő, karókarokkal. S csodálatos a perc hatalma. A váz megelevenedik, visszatér arcába az élet pírja, hangja friss lesz. S nemsokára már folyik a víg anekdota (...) A két nagy gyermek ott ül a klinika padlóján és rakosgatja a múlt kockaköveit. Kacagástól cseng a betegszoba. - Meglásd, Oláh Gábornak nincs különösebb baja. Nemsoká meggyógyul. S otthagy csapot-papot-klinikát... - így szólt, mikor távoztunk a klinika tölgyei alatt." (Gulyás Pál: Nyilas Misi visszajött Debrecenbe... Debreceni Képes Kalendáriom, 1942.105.) 114 Ady Endre: Seregestől senkik jönnek. 115 A római mitológiában az alvilágban növő liliomféle.