Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

ni: vajon hogy viselkednek, micsoda meztelen szavakat szólnak, utolsó utamra az idegenek, a rokonok. Vígjátékot is írtam már én erről; az emberi élet legmélyebb humorát látom bemre.

116 De hát mit törődik ezzel a halál. Fent ül nagy fekete kocsija bakján, a kocsin fekete koporsó, rajta bádogbetűkkel a nevünk, és űszunk zörejtelen menetben az örökkévalóság folyamán vagy levegőjében lefelé. (...) Már két évvel ezelőtt megmondtam itt a belgyógyászoknak, hogy a betegségemet, vagy mint hogy időközben egyre nő a számuk, a betegségeimet ők nem tudják meggyógyítani. Még mindig reménykednek, még mindig áltatnak, még mindig erőlködnek. Az időt akarják húzni, halasztani, mert szerintük az is eredmény, ha valaki nem hal meg a kezük között. Most már én is holtpontra jutottam. Se előre, se hátra, csak forgok magam körül, mint a kerge birka. A professzor úr homloka is borús. Ennek a laikusnak, mintha igaza volna: csakugyan nem lehet meggyógyítani. Orvos és beteg kimondhatatlanul egymásra un az idők folyamán. Akiknek mindennap több ízben van kellemetlen dolga egymással, azok ráunnak egymásra, sőt úgy eshetik, hogy meg is gyűlölik egymást. Ez nem az indulat gyűlölete, hanem a logikáé. Az orvos dühöng, hogy a beteg nem segíti elő az ő gyógyítási terveit; a beteg pedig kétségbe van esve, hogy haszontalan gyötrelmeket szenved. Előáll a társas gyűlölet, az, amely a házastársak között sem ritka. Pl.: V. tanársegéd tudása kimerült azt a bajt illetőleg, amelyben én szenvedek. Most már mit csinál? Ismétli önmagát, vagyis ismétli a megtanult dolgokat; hígítja a levest, a felszínen lavíroz. Olyan állapot ez, mint a szélcsend a hajón. Sem előre, sem hátra, csak saját magunk körül forgunk. Szeretnék innen hazamenekülni, a tanársegéd szeretne tőlem menekülni; de én félek, hogy cseberből vederbe menekülök; a tanársegéd úr pedig attól fázik, hogy nem tesz előre egy lépést, míg hátra kettőt is. És áll a két fél közt a lappangó gyűlölet. Baja Mihály is, hogy megváltozott. Eleinte igazán teljes lélekkel állott mellém, testvérebbem volt a testvéremnél. Mihelyt kértem, rögtön futott; mihelyt szóltam, rögtön megértette. Telt-múlt az idő, megfordult a szélvitorla a tornyon. Ötször116 Valószínűleg Az élő halott című, 1928-ban írt, kéziratban maradt tragikomédiájáról van szó.