Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

Január egész hónapja elég jól telt el. Kezeltek, gyógyultam, ettem, mert étvágyam volt. Aludni is tudtam, életkedvem is volt. A fiúk is eljártak, diktáltam nekik, ment minden a maga csendes útján. Január végén, mintha csak orvosi rendeletre történt volna, megbomlott minden rend. A fejem elkezdett fájni, lázam támadt, fölszaladt 39 és félre, borzasztó gyengeség vert le. Szájamból kifordult a falat, bal oldalam vesetája iszonyatosan fájt, nyögtem, nem tudtam sem feküdni, sem állni, sem járni. Azt mondják, meghűltem ebben a rideg időben. Ebben a kis skatulya szobában. Lehet. Elég az hozzá, hogy amit egy hónap alatt fölépítettünk, egy hét alatt lerontotta a vak véletlen. Ügy guzorogtam itt, mint az ázott túzok.

106 Szárnyaim csapzottan vergettek alá. A két fiú jött-ment. Lévay mikor bejött, nem akart kimenni. Hiába tessékeltem négyszer is, hogy mehet már haza, nem tud csinálni semmit, nem akart beleegyezni, hogy munka nélkül távozzék, erővel kellett eltávolítani. A kövér Kovács vidáman fordult sarkán, nincsenek egymás írásával kibékülve, mindég bírálgatják egymás munkáját. A két örök magyar, aki még tanárja holtteste fölött is összekap. 1942. febr. 19. (éppen édesanyám neve napja) gyönyörű egy nap a magyar nemzet történetében! Mit ránk kentek a századok, lemossuk a gyalázatot.

107 Több mint négyszáz évig nyögtük a Habsburgok vasigáját, kiszedték az erőnket, kiszívták a vérünket, kiszopták a velőnket, s mikor már nem volt csak a csontvázunk: mint halállovakon lovagoltak rajtunk a halhatatlanságba. Be sok könnyet elsírtak az anyák, be sok vért elcsorgattak az apák, míg kikanyarították ezek a petyhüdt alsó ajkúak világraszóló birodalmukat. A magyar nemzet meghalt, míg alattuk élt. Mint egy nagy fekete vasfal állottak elébünk, elálltak előlünk a szabad napot, árnyékba borítottak, nem láttak tőlük bennünket, nem hallották jajkiáltásainkat, nem ismerték nevünket a szabad nagy nemzetek. Oh, hónapokig lehetne beszélnem megaláztatásainkról, gyászunkról, egeket verdeső siralmainkról. Olyanok voltunk, mint a leroskadásig erőltetett szegény ló: a sarkantyú véres lyukat ásott oldalunkba, zabola törte szájunk tajtékot vert. A nyelvünk kilógott, mint a lehegő kutyáé, és hörgött torkunkon a lehelet, mint a kovács fújtatójában az összeszorított levegő. Nincs szó kibeszélni négyszáz éves gyötrelmeinket. Kik nyúztak bennünket halottakká? A Habsburgok. Kik vették ki gyermekeink szájából a kenyeret? A Habsburgok. Kik sütöttek szégyenbélyeget homlokunkra? A Habsburgok. Kik átkoztatták meg velünk azt a napot, amelyen születtünk? A Habsburgok. Kik tették földúlt temetővé a siralmak Magyarországát? A Habsburgok. Oh, nincs szó, amely ki tudná fejezni azt a veszett gyűlöletet, amelyben feketülő lelkünket s átkunkat erre az embertelen fajra okádtuk? Ha majd a világköltészet gyűlölet-eposzát megírják: a magyarok írják meg a Habsburgokról. Kedvtelenül, szomorúan gunnyaszt. „Mit rá kentek a századok, / Lemossuk a gyalázatot." (Petőfi Sándor: Nemzeti dal.)