Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

lyen jólesett megsimogatni a lapokat, megtapintani a papír minőségét, megállapítani a betűk eleganciáját, megróni a lomposságát, dicsérni vagy kárhoztatni a sikerült vagy nem sikerült címlapot. Mindezt még az olvasás előtt, csak azután jött a gondolatok élvezete. Mindez oda már, még a magam legutóbbi könyvét, a Hangok lázadását, láttam; de ha még jelenik meg valami, azt már csak hallhatom, nem láthatom. A mostani olvasásom? Valami kettőnk közé szorult közegnek, egy idegen harmadiknak a megszólalása. Egy rekedt vagy csengő, férfi vagy női hang, gyermeki vagy felnőtt, álmos vagy eleven, kedves vagy kedvetlen, akadozó vagy vígan futó, intelligens vagy korlátozott, testi és szellemi hang. Milyen mássá teszi ez a közibénk tolakodott harmadik hang a könyvek tartalmi élvezetét. Hogy meghamisíthatja, hogy elhomályosíthatja, hogy összetördelheti, hogy sárba taposhatja. Aki csak teheti, ne olvastasson magának soha könyvet. Petőfit unalmassá teheti, Arany Jánost magyartalannak, Vörösmartyt színtelen unalommá, Jókait érdektelen fecsegesse, Madáchot könnyű gondolatfoszlánnyá, Adyt érthetetlen dadogássá. Könyvet, különösen könyvírónak, csak a beszéd művésze olvasson föl: színész; sajna itt Debrecenben nincs színész barátom; ezt a kegyet is megtagadták tőlem az Istenek. Minden könyv pocsék, minden író satnya firkász, mert nem hallom igazi hangját. A szememen át. Jaj, hogy megárvult a világ körültem. Már a múlt évben, mikor az idegklinikán feküdtem, megjelent az ágyamnál egy kifejező arcú, 60-as években járó idős asszony. Mikor most újra belépett klinikai kis szobámba és rám mosolygott: nem ismertem rá. - Kántor Róza vagyok. Nem ismer rám, tanár úr? - Bocsánat. Nem tudom kihez van... - Tavaly, a másik klinikán, már találkoztunk. Koncz tiszteletes úrral, ha tetszik emlékezni - Jaj, persze. Hogyne emlékezném. Persze, hogy emlékezem. Karácsonykor a feldíszített nagy fa alatt. - Ugy, úgy. Akkor, akkor. - De hát kicsoda is ön tulajdonképpen? - Kántor Róza, missziós nő. - Szóval az Ur katonája. - Az. Koncz tiszteletes úrral járjuk Debrecen kórházait, járjuk a vidéket. Most éppen vidékről jöttünk. Innen pedig megyünk a sebészetre. - És igazában mi a céljuk? - Megnyugtatni, vigasztalni a betegek lelkét. - Az roppant dolog. Hiszi, hogy képes reá? - Hiszem. Segít az Úr. Csodálkozva legeltettem szememet az alacsony, fekete kis asszonyon. Ez volna képes engemet megvigasztalni, mikor Dante nem képes? Nem is olyan művelt nő lehet, nem is adhat a lelke lelkemnek semmit, és ő mégis hiszi, hogy ő áll magasab-