Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

moslékot itattak velük, hogy az embernek ökölbe szorult a keze. A világhírű debreceni klinikának a körülfekvő rengeteg tanyavilág nem bírt ötven liter jó tejet szállítani. A cívis mostani magatartása majdnem egy a hazaárulással. Tudom, hogy a szükség nagy úr, de ennyire ellenségnek tekinteni a saját fajtánkat: hátborzongató kegyetlenség. A nemzeti összetartás érzése kialudt a magyarban. Lehet, ha ezerholdas gazda volnék, magam is egy húron pendülnék velük. Németországon még csehebbül áll a dolog. Tudom ezt egy Németországból most hazatért magyar fiú szájából. Ott még szűkösebben élnek, mint mi élünk; uralkodik a jegyrendszer, de amit jegyre adnak, az jó, elég és biztos. Nálunk előbb van meg a jegy, s csak azután kerítenek hozzá anyagot. Most, hogy elszakadtam a külső világtól, van időm töprengeni: hogy változnak, hogy rendeződnek a földgömbön a különbféle színű földdarabok, birodalmak. Ha Hitler álma valósul, elég hosszú időn át mozdíthatatlan lesz a helyzetünk. De ha Amerika döntő csapást mér a germánok fejére, bizony akkor mi is hosszasan szédelgünk belé. A nagy Oroszország jövője is kitudhatatlan. Nagy írók, világköltők még szakadatlanul támadhatnak a szlávságból, ha mint impérium nem ragadja is kezébe a világuralom gyeplőszárát. A mi sorsunk igazán Isten kezében. Most mint elő ember éltem át egy nagy epocháját nemzetünk életének és ámulva láttam, milyen hihetetlen csodás utakon kanyargott sorsunk szekere még a lejtőn is előre. Amit Horthy és országa húsz év alatt csinált, az a lehetetlenséggel határos. De láttam, éltem, tudtam, hogy nem regényt olvasok, hanem nemzeti küzdelem moraja dübörög körültem. Erről lehetne igazán hőskölteményt írni. De nekünk elég megcsinálnunk, a költeményt róla majd írja meg más. Annyi bizonyos, most büszkeség magyarnak lenni. Egy tekintetben elég tisztán látom a jövőt: irodalmi fejlődésünk tekintetében. Meg lehet jósolni a jövő irodalom képét? Legalább sejteni lehet. Egy ilyen egetföldet rengető nagy kataklizma megfelelő kísérő zenével jár. A nagy tetteknek mindig megvan az elhírlelője, s a nagy tettek elmondásának és emlegetésének a hallgatója. Nem mondhatja senki, hogy kis dolgokat vittünk véghez. Az irodalmak pedig a véghezvitt nemzeti tettekből sarjadnak ki rendesen, még az egyének életében is. A jövő magyar irodalom tehát friss, merész, színes és romantikus lesz, amellett, hogy optimista, ez pedig nagy változás az eddigi pesszimista színezetűre. A mostani fiatalabb, harmincéves költőkre, írókra azt mondta Móricz Zsigmond: „Legyetek optimistábbak." Rendben van, a mostani harmincévesek még nem a jövő magyar irodalom. Majd a harminc évvel ezután fellépők már azok lesznek. Fürkésző szimattal szaglászom az öreg, vaskos Debrecen megújuló irodalmi arcát is. Minden jó szimatú ember sejti, hogy erre a nagy magyar táborszállásra Debrecenben más irodalmi jövő vár, mint az eddigi hamukorszak. Csokonain kívül jóformán senkije sincs. Majd lesz ezután. Most kezdenek rendezkedni az atomok, most kezd igazodni az új virágoskert és erdőség alá a televény talaj. Lesznek még itt remek irodalmi csaták, lesznek még itt gyönyörű zenekarok, lesznek