Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

ahová akarnak. Egész fantasztikusan ismeretlen volt a város, amelyen keresztülrobogtunk, az utcák, a házak, amelyek elsuhantak mellettünk. Úgy vettem észre, még az orvosaim sem tudták biztosan: mi bajom. Volt az Idegklinikán egy kis gilisztás, havibajos, karikás szemű medika. Nevét nem tudom. Azt hiszem, névtelen. Széky Antal tanársegéd minden betegének a nyakszirtjébe - vagy gerincvelejébe? - adott legelőször is injekciót. Nekem éppen darázsfészkem volt azon a helyen, óriás és mély keresztvágás díszeleg rajta. Széky is odaszúrt. Kegyetlenül, élesen fájt. Nagyon primitív lelkiállapotban voltam, hát ordítottam, őszintén, mint a Homérosz hősei. Az a kis bélbajos, bélférges medika is ott asszisztált: borzasztóan csikolhatta fülét a jajgatásom: láttam, kegyetlenül nevetett rajtam. Pár nap múlva orra alá dörzsöltem: hogy nem illik betegeken nevetni. - De mikor olyan komikusak a betegek! Megállj, majd ha valamikor első magzatodat szülöd és a gát reped és folyik a vér, s a nagy méhmagzat nem akar kiférni a vagina torkolatán - majd emlékezzél rá, hogy fogsz szűkölni, jajveszékelni, kis csámpás. De a körülted asszisztáló férfi orvosok közül egyik sem fog rajtad kacagni, azon a jogon és okon, hogy a betegek olyan komikusak. De akkor te leszel az orvosi megfigyelés anyaga, s már olyan hős nem vagy, hogy magadon is mulass. Ha beteg-magadon is tudnál nevetni: akkor meghajolnék előtted. Minek mennek orvosi pályára az ilyen pocos verebek, az ilyen csámpások és csipások? Tű és cérna az asszony kezébe való, nem orvosi műszer. Ámbár vannak derék nőorvosok is. De azok komolyabbak, mint ez a Nevenincs Böske. Az Isten tegye a villahaj tóba. Szegény Baja Miska komámat sajnálom. Mint pap, szeretne jót tenni velem: érdeklődik a sorsom iránt, igyekszik bedugni valamelyik klinikára, hogy láb alatt ne legyek. Viszont mint ember, mint bonviván, halálosan retteg, hogy valami bacilust, vagy baktérium-tömeget szed föl rólam, s örökre gondolt földi életét aláfúrom és a mindenek sorsára juttatom. Ha hozzámegyek: rögtön menekül előlem, retteg egy levegőt szívni velem - különösen tavaly tavasz óta, mikor annak a gyanúmnak adtam kifejezést, hogy régi-régi (40 éves) lues rombolja a szervezetemet. A mostani Wassermann-reakció azt mutatná; ez a szörnyű baj ez idő szerint nem virulens, nincs romboló ereje, ha volt is valamikor. Különben is, jobban óvom én magamtól jobb embereimet, mint Baja M. magát tőlem. Nem ebédelek nála, nem köhögöm tele szobáját, nem fogdosom össze sem a bútorait, eszközeit, sem a ruháját. De hiába. Szomorú a halál a gyarló embernek, halál követitől mindenek rettegIgen?