Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

keletebben, esetleg nyugatabban, mondjuk Bpesten. Ha itt az van hirdetve: „az előadás kezdete 8 órakor"- 1/2 9-kor már ott vannak a legéberebb pasasok, 9-re pedig begyűl a közönség. Ha valaki január 17-ikén született, azt febr. 20., vagy március 1. táján lehet ünnepelni. - De hát miért később, ha már nem pontosan azon a napon? - Miért, miért? Több dolgok vannak földön és egen, mintsem bölcselmetek álmodni képes. A város kulturális életének főmozgatója, Debrecen mindenese, Csobán Andorás főlevéltáros úr, aki hetven egyesület titkára vagy vezérigazgatója, soha még a maga napján nem rendezett időponthoz fűződő ünnepet. Mindig későbbi napot választ, hogy el ne siesse a dolgot. - Az én 60 évemet is rá bízta hazám, hogy ünnepelje meg. Ki is tűzte a határnapot: március 1. Hol van már január 17.! Ki emlékszik már arra. Praehistoricus idők. A Pickwick-Club jut eszembe. Jön a hajdú hozzám előtte való napon, hozza a Csobán úr bejelentőjét: holnap (vasárnap) de. 1/2 11, vagy 1/2 12, vagy 12-kor jöhetnek-e az ő és Pap Károly egy. tanár vezetésével a küldöttség tagjai, vagy hetvenen. (A szobám oly parányi, hogy másodmagammal férünk meg benne legtöbben.) Kacagok is, sírhatnám is. Micsoda komédiát csinálnak ebből is ezek a statisztikus legények! Látszik, a fene majd kieszi az oldalukat a nagy igyekezetben; de alibit akarnak bizonyítani, majd mikor tetememnél hívják tetemre kortársaimat: hol voltatok, nemes kultúrlegények? Bosszant a dolog, és fáj a komédia. Üzenem, hogy a szobámat senkinek ki nem nyitom. Elmúlt az ünnep, vége a farsangnak, nem táncolunk. Ahelyett, hogy kiadnák egy munkámat, s vele igaz örömöt szereznének, hasbeszédekkel akarnak még betegebbé tenni. Oh, a nyavalyások. Sejtik ezek: kit mocskolnak bennem szinte naponta?

61 Domokosné, a bejáróasszonyom, mindenképpen el akarja velem hitetni, hogy december 17-én nem voltam eszemnél. Azt állítja: a mosdólavórt fölemeltem, mintha inni akartam volna belőle, s ő vette ki a kezemből. Ilyen marhaságot nem követtem el, még ha agyvérzésem volt is. Félreérthette a jámbor asszony valami mozdulatomat. Az ellenben igaz, hogy neveket, szavakat, fogalmakat elfeledtem, s nem is tudtam beszélni, bár megvolt a gondolatom. Tudom: Mester utca nevén egy pár napig törtem a fejemet az idegklinika ágyán, míg egyszer föl nem merült a debreceni ködből. Azt se tudtam: hova visznek; nem is kérdeztem. Hadd vigyenek, 61 Kardos Albert üdvözletét köszönő levelében saját munkásságát értékelve tömören bemutatja ezt a külvilág számára még láthatatlan én-t: „Mindenről elmondtam gondolataimat - istenről, emberről, vallásról, társadalomról, művészetről, államról, jogról, erkölcsről, bűnről, békéről és háborúról, életről és halálról, egyénről és tömegről, tudományról és fantáziáról, férfiról és nőről, családról és szerelemről. (...) Irodalmi munkásságom mezője széles és nagyon tarka ábrázatú. Csak Babits állhatja velem a versenyt kortársaim közül. Hiszen munkáimból össze lehet válogatni egy kötet jó lírai verset (100-120-at), egy kötet epikai költeményt, egy maradandó regényt (Deák György, A táltosfiú), egy maradandó drámát (Magyar Tragédia), egy kötet időtálló tanulmányt, egy kötet szépprózát, egy kötet korfestő naplót. Tehát: nem éltem hiába." (O. G. Kardos Alberthez, 1941. jan. 23. - TtREK). - Sőregi említett feljegyzésében is megtalálható a levél másolata, de rossz dátummal.