Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)
V. kötet
buta véletlen. Vagy olyat, mint a magát övön alul is megmutató... na, na, egyik legszebb percemet neki köszönöm. Hogy belül mi van az amforában, nem kérdés. Az a fő, hogy a külseje csinos, csintalan. (Vajon mit csinál most?) Szegény Debrecen. Néhány mokány magyarjában felágaskodik a későn fölébredt lelkiismeret, hogy ha már Csokonait belefojtottuk a Hortobágy porába, engesztelő szent miseáldozatul nyalogassuk körül édesdeden ezt a másik vén mágyikás deákot, ezt a me ipsum 59 . Eljön születésem 60-ik évfordulója, el is múlik, akkor veszi észre a Református Gimnázium magyar tanára, a fiatal Molnár Pál, hogy hopp! - hiszen ez az Oláh Gábor nevezetű egyén él, itt, Debrecenben, Kar utcán, ahol 40-50 éve él. Nemes városa fel sem érez erre a nagyszerű alkalomra csípjünk rajta egyet, és dörzsöljük meg egy kicsit a nagy író rozsdáit. Szép cikket kanyarít, orrához dörzsölve a derék Döbröcönnek: milyen setén-balul bánik legjobb fiával. 60 Erre felhorkan a másik újság: kérem, mi úgy tudjuk, Debrecen Kollégiuma, kulturális körei, irodalmi életének vezetői igenis megünneplik a nevezetes dátumot, csak tessék várni, hadd térjen magához a nagy ember, hiszen mindenki tudja, hogy a halál kapujába rúgta most decemberben a fene betegség. Na jó, hadd jöjjön rendbe. De aztán mikor lesz az a jóvátételi ünnep? A születésnap január 17. volna, akkor jó lesz febr. utolja; vagy március eleje. - De miért? kérdezheti a jámbor idegen. Azért, mert Debrecenben jó félórával később kel fel a nap, mint pl. 59 Saját magamat. 60 Az Oláh Gábor hatvanéves című, már említett írás név nélkül jelent meg. Szerzője Molnár Pál, a református gimnázium tanára. Nevét maga Oláh is odaírta a lap margójára. Molnár így értékelte Oláh munkásságát: „Oláh Gábor életműve torzó maradt, kiegyensúlyozott alkotásig, tökéletes remekműig talán nem is jutott el. Merész szelleme röptét, széles világképét, nyelve csodálatos gazdagságát, díszét méltányolnia kell mindenkinek, aki irodalmunkban értéket keres. Költői iránya jórészt a múlté, de a múlt érvénye a jelennek és a jövőnek szól. Debrecen nem látta, nem értette meg eddigi nagyságát, a hálátlan, gyorsan felejtő kultúrüzem: Budapest mellőzte, elfelejtette. A költő íróasztalán a kiadatlan művek halmaza (...) Alkotásai halálra szánt gyermekek..." - Oláh levelet küldött Molnárnak, nemcsak azért, hogy megköszönje írását, hanem azért is, mert „alkalmasnak talál[ta] arra, hogy megírja életrajzát". Molnár Pál udvariasan kitért Oláh kérése elől: „Nagyon megtisztelő az a bizalom, amit rám hárít, kolléga úr, hogy rám merné bízni költői pályája értékelését. Bizonyára túlbecsüli képességeimet e rendkívül nehéz és mégis érdekes, vonzó feladat betöltésére. Lehet, hogy bizonyos részt én is vállalok ebből a szerepből majd - de ezzel valóban várni kell addig, míg mindent csűrbe nem takarítanak Ön után. Adja Isten, hogy sok idő teljék még el addig..." Oláh megjegyzésére, hogy jogtalanul minősítik életét és életművét torzónak, Molnár magyarázatként azt hozza fel, hogy „mai igényünk szerint talán több objektivitást, tárgyban való be- és feloldódást kívánnánk, s kevesebbet az egyén túláradó energiájából". S mivel szerinte ez utóbbi a túlsúlyos Oláhnál, ezért lehet jogosult alkotásaival kapcsolatban a művészi összhang és szintézis hiányáról beszélni. (1941. febr. 2. - DIM - vö. Tóth 1980, 345-346.)
