Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

I. kötet

Május (...) Rákosi Jenőhöz, végső elkeseredésemben, ezt a levelet írtam: „Méltóságos Uram, szeretném, ha ezeknek a betűknek húsuk volna, vagy szájuk volna, vagy szívük volna: hogy hadd mozognának, hadd beszélnének, hadd dobognának kétségbeejtő elevenséggel. Mert igazán a kétségbeesés reménysége tartja még bennem a lelket. Hét esztendő óta szinte lelkemszakadtáig küszködöm, birkózom a nagy magyar Közönyösséggel, hogy a bennem lobogó, de már-már ellobogó lángnak valami szerény oltárt szerezhettek, ahol meghallgatva áldozhattak lelkem istenének. Becsületes úton, tisztán a magam erején akartam valamire menni, de nem sikerült. Először összetörik az embernek a lelke, azután a teste. Tudom én, hogy az élet vergődés, küzdelem; de koszorújának mégis csak kell lennie! Egy sugaras napjának mégis csak kell lennie! Hiszen így megháborodik az ember, ha végigéli koszorútlanul, sugártalanul! Ne méltóztassék megütközni ezen a szokatlan keserűségen. Talán az a bajom, hogy két marokkal akarnám szaggatni az élet fájának virágát, s ahelyett, hogy leszakasztanám: szétszakasztom; de mégis el kell borulnia a legfényesebb léleknek is, ha nem lát, nem tud semmi biztatót a jövendőben. Én aligon alig látok, s ha így megy tovább is a sorsom: nem látok. Nem éppen az adja számba a panaszt, hogy Sdmson-om nem lett első a Nádasdypályázaton, de bizony fáj ez is. Jó munkának kell lennie a kitüntetettnek minden bizonnyal; de hogy az enyém is jó: arról szentül meg vagyok győződve. S olyan általános emberi gondolata van, amilyent Madách Ember tragédiája óta - dicsekvés ide, szerénység oda - nem láttam, igazán nem láttam egy magyar munkában sem. Az altruizmusnak most kelő századát, azt hiszem, a legszebb magyar hangokkal nyitná meg az én Sámson-om, ha ismerné a magyar közönség (majd arra ment a tollam, hogy: közönyösség). Méltóságos Uram, Méltóságod a mai magyar irodalom kormányán áll; sokszor fordítja is a kormánykereket, s ez nagy hatalom! Kérem, férfias önérzettel kérem: legyen nekem kézenfogóm ebben a siralmas magamra hagyottságomban; tessék kiadatni az én, talán nagyon is eldicsért Sámsonomat; megérdemli, a jó Isten látja a lelkemet, hogy megérdemli! Ha Vörösmarty szóba állott egy nagy Ismeretlennel, álljon szóba Méltóságod is egy kis ismeretlennel. Nincs szebb jellemvonása a nagynak, mint a kicsikhez való lehajolása. Az én lelkem erős, sok sikertelenséget kihevert; de most valami csüggedés szállt rám, félek hogy nem bírom kitartással tovább, ha egy erős biztató szót nem hallok valahonnan. Kérem Méltóságodat, hajtsa fülét az én beszédemre, nem méltatlant pártfogol, már annyira ismerem magamat. Jászai Mari írta a múltkor egy levelében: »Csudalatos ország ez a mienk: vagy lángot, vagy buta, undorító indolentiát terem!« Én lángot adok egy jó szóért; de az indolentia megfojt, elolt engemet is. Kérem Méltóságodat: vegye kegyelmébe az én költeményemet! Tele az asztalom fiája magyar dolgokkal; s mivel nincs kiadóm: itt hevernek a