Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

hötöm nevú fiút küldött balsorsom elébem, hogy vérig bosszantson és csúfot űzzön belőlem. Csaknem minden órámat megakasztotta; anélkül is agyoncsigázott idegzetemet pattanásig feszítette. Ez időben alig aludtam éjente egy-két órát, zúgó fővel kellett iskolába mennem. Szobám egészségtelen; rothadó padlata miazmás gőzöket szivárogtatott éji levegőmbe, a zárt ablakú szobában majdnem megfulladtam. Ilyen éjek után tanítani - gyötrelem. Micskey, mivel az osztály komisz lelkének roppant tetszett az ő rendetlenkedése, kedvet kapott és vakmerőségig vitte a hátam mögött való kifigurázást. Pofon ütöttem. Otthon azt újságolhatta, hogy beteg, mert én megvertem. Pedig az apja szokta állítólag betegre verni; most az ő ütéseit is az én rovásomra írták. Hiába mondtam az igazgatónknak: vétessük ki szépen ezt a fiút az iskolánkból, nem ment bele. A panaszkodó Jesch tanárt kinevette. Én írtam a fiú igazolókönyvébe a szüleinek, elmondtam, miket művelt öt hónap alatt. A fiú csak bennmaradt, ellenben ellenem indult meg valami titkos eljárás. A tanártársaim súgtak-búgtak, néztek rám, különösen a katolikus vallástanár, aki egyszer elítéltet kísért a vesztőhelyre. Edzett férfiú. Nem tudom megérteni: mit akarnak velem. Ha kérdek valakit: nem tud semmit. Igazgatómat fogom vallatóra: azt mondja, nincs ellenem semmi eljárás. Igen, de a tornatanárunk, Szabó József, aki talán rokona a Micskey fiúnak, mindig seseg-susog: a katonák így... a katonák úgy... Nekem bevallja: a fiú egyszer panaszkodott neki: beteg, mert O. tanár megverte. Újra ez a vak és ostoba vád. Hiszen a VI.-ben tanító tanárok (Nádasdi, és egy másik oszt-ban tanító: Galántai) dicsekedve mondják: úgy vágtam képen, hogy rám kiáltott: tanár úr, ez fáj! - Azért ütlek - mondta Nádasdi tanár. Szóval, bizony ütötte Micskeyt mindenki, mert tűrhetetlen arcátlan fiú volt. Pedig apja katonatiszt. És most mégis úgy hallom, ellenem indítottak a szülei (ezt nem tudom bizonyosan) fiúk megütéséért valami eljárást. Panaszkodom miatta az igazgatómnak; Ur Márton vállat ránt: hja, barátom, a szülők az ellen panaszkodnak, aki ellen jónak látják. - Mintha rendben valónak találná, hogy pont ellenem panaszkodnak, s nem a másik kettő ellen. Nem tudom miért: tanártársaim titokzatosan súgnak-búgnak körültem. Szófoszlányok, mondat-darabok úsznak el a fülem mellett. - Szegény Gábor, rossz időben vert meg katonatiszti gyermeket. - Hiszen nem szokott az verekedni. - De most igen... A tornatanár, hol itt suttog valakivel, hol amott. Ez hordja a hírt az iskolánkból Micskeyékhez, onnan hozzánk. Baljóslatú tekintetek suhannak arcomon át. Hallom a r. kat. vallástanárnak, a villogó szemű, piros arcú, rideg (szinte kasztrált) tenorhímnek hangját, ahogy valakinek mondja: -Legalább szép halála lesz. Egyszerre... Ez rám vonatkozik. Miért lesz nekem szép halálom?