Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

Komisz, hideg, rideg tél. Soha ennyi fát el nem fűtöttem, soha ennyi szenet el nem füstöltem. A szegény finneket meg akarja fojtani az orosz medve, Németország Angliával és Franciaországgal birkózik. Engem a cukorbaj gyöngít, cingár tanártársaim is a falhoz mázolnak. Ezelőtt húsz évvel!... Beléptem 60-ik évembe. Ezt sem hittem volna. 1911-12 táján nagyon sírba hajoltam. Az Adria partján vártam a fehér lovat. Voltak, kik megesküdtek, hogy Cirkvenicában haltam meg, s Fiúméban vagyok eltemetve. Bezzeg szenvedek is érte, hogy élve maradtam. Egy éjjel, talán február elején, oly rosszul lettem, hogy az agyam is elborult-formán. Előtte való napon fájt a fejem, a bal félagy velőm. Délután 6 óra tájban elkezdtem hányni, s félórás megszakításokkal műveltem ezt hajnali háromig. Fejem bódult, szemem előtt fénykarikák szikráztak, alig láttam. Föl akartam írni egy darab papírra a reggel bejövő takarítóasszonynak, milyen rosszul vagyok; hívjon gyorsan orvost. És barátom, nem tudtam azt a pár mondatot leírni. Ötször-hatszor megpróbáltam: nem ment; hol szavak maradtak ki, hol betűk az egyes szavakból. Mintha a látóidegeimet és az írás-székhelyét bénulás érte volna. Összetéve a borzasztó erős hányást és az írni nem tudást: szélhűdésre gondoltam. Agyvérzés ért, vagy agybénulás. Másnap reggel Domokosné asszonyom, takarítónőm, siet az OTI-ba

43 orvosért, Szabó Sándor ifjúért - persze, esze ágába sincs lejönni, noha megígérte, hogy délfelé tiszteletét teszi. Ellenben írt egy távreceptet: senna hashajtót és calcyumot rendelt benne. Bevettem. Nem ártott. Hanem úgy tébolyogtam napokig az utcákon, mint a főbeütött. Nem tudom, mi bajom lehetett. A cukorbajjal volt-e kapcsolatban, vagy gyomormérgezést kaptam. Hozzá az influenza is belém szivárgott, rácsúszott a légzőcsövemre, elkínozott hónapokig. Nagyon legyöngültem. Hiába minden inzulin, 56 egység naponta: nem állítja helyre az egyensúlyt. Nagyon fájlaltam, hogy a hangom berekedt, énekelni sem tudok. Mostanában az ének adta vissza úgy-ahogy kedvemet. Ha egy óráig zengtem-zúgtam, megkönnyebbült nehéz lelkem. Erről is le kell mondanom. Egyéb nyomorúság is kínoz; fogaim műfogak, nem lehet velük rágni; gyomrom puffadt, mint a futball-labda; obstipacio habitualis kínoz, vastagbélhurutom diadalát üli, már természetesen nem is tudok izélni, csak irrigátorral. És mégis él bennem az élet vágya! Csodálatos. Ez a tél mindenképpen gonosz volt hozzám. Az iskolában soha annyi gyalázat nem ért a fiúk részéről, mint ekkor. Mintha valaki tudatosan, akarattal izgatta, uszította volna a diákokat ellenem. Különösen a VI. osztállyal volt rengeteg bajom. Mindenünnen összesodrott csőcselék. A háború emberi szemete. Soha nem volt személyes bajom a tanítványaimmal, szerettem őket, mulattattam, játszottam velük. Ridendo dicere.

44 Most egy Micskey TöOrszágos Társadalombiztosító Intézet. Ridendo dicere verum: nevetve (kell) megmondani az igazságot.