Lakner Lajos szerk.: Naplók. Oláh Gábor (Debrecen, 2002)

V. kötet

átveszik elődeiktől a Hamlet ruháját és gesztusait) - és ezzel nem magát kicsinyíti, hanem engemet magasztal; de a magyarság lelki alkata is bővül és színesedik vele (keleti faj vagyunk!), nekem pedig élesebbé válik írói profilom. * A minapában Debrecen dzsungelében barangoltam, egy mosónőre vadászva. Valahol, Sarok utcán, fölfedeztem. Egy ötven-ötvenkét éves asszony tett-vett a lomos szobában; vasárnap d e. volt. A szoba hátsó falánál, a kályha mellett, egy 30 éves fiatal ember ült, szakálla kéthetes; sovány és sápadt. Eleinte nem is figyeltem rá. De mikor meghallotta a nevemet, odaszólt: - Nem az, aki könyveket is szokott írni? Ránéztem: -Az. Csak most láttam meg Tóth József volt kereskedő urat, ahogy ott ült a széken reszkető fővel és gyakran megremegő tagokkal. A szeme is olyan lázasan fekete. Hiszen ez az ember beteg. Bizony az, mondja az anyja. Idegbajos. A kisagyvelőjében van a baj. A fiatalember megmondja a baj latin nevét is. Multiplex... ennyit hallottam belőle. Az apja iszákos ember volt. Valószínű, hogy tőle örökölte ezt a gyógyíthatatlan betegséget. (Az anyja az udvaron mondta ezt meg, mikor kikísért - „mert a fiamnak nem szabad megtudnia.") Kérdeztem azután Tóth urat: honnan ismeri a nevemet? - Könyvtáros voltam a Kereskedő Ifjak Egyesületében. Ott találkoztam az Oláh Gábor Két testvér c. regényével. Mindenki azt olvasta. Ronggyá olvasták, pedig tiszta újonnan került hozzánk. Még azt is tudom: hogy kezdődik. S elmondta a regényem legelső sorát. Gratuláltam neki. Paralitikus létére még nem vesztette el az eszét. Gondolkozva jöttem haza Sarok utcáról. íme, az északi sarkon is ismerik a nevemet. A Két testvér kényes témája még a fűszerkereskedőinket is leveszi lábáról, s paralitikusan is emlékeznek reá. Erős impresszióval törhetett be Tóth József úrnak is az emlékezetébe, hogy nem tudja elfelejteni. Ugyanezen az utamon tudtam meg, hogy Csikesz Sándor öreg barátom meghalt a klinikán. Tüdőgyulladásban. - De ez már 1940 februárjára esik. Sajátságos, de mégiscsak úgy látszik: a regényeim vannak legnagyobb hatással kortársaimra. Új főigazgatóm, Kiss József, az egyik Habsburg főherceg nevelője, külön üdvözölt első látogatásakor, mint regényírót és esztétikust. Az adjutánsa Gáspár Gyula nevelésügyi tanácsos, az érettségi vizsgán figyelmeztette az egyik maturandust: ne hagyja ki O. G.-t a magyar sorslátó íróink közül - „hiszen egyik legnagyobb sorslátó írónk". Mintha a rossz tanárt akarnák a jó íróval elspanyolfalazni. Hiszen van is benne valami. Most újabban pedig Papp István tanártársam, nyelvész, egyetemi magántanár (egy cigányprímás fia) viaskodik a regényeimmel.